Főkép

Érdekes dolog az idő. Amikor harminc évvel ezelőtt megkérdezték tőlem, kit tartok a legjobb horror írónak, gondolkodás nélkül az angol Clive Barkert neveztem meg, és csak utána következett King és Koontz. Ugyan ez utóbbi szerzőknek is van pár borzongató erejű könyve, valahogy nem voltak képesek folyamatosan arra a produkcióra, amire Barker – és ezzel nem azt akarom mondani, hogy a két K rossz író lenne, csupán azt, hogy engem Barker jobban megérint, megijeszt. Nála bizony előfordult, hogy olvasás után elgondolkodtam, most akkor megkockáztassam az éjszakai alvást (az olvasott történet után ez rossz ötletnek tűnt), vagy inkább napokig ébren maradjak.

 

Három évtizeddel később már más a helyzet, mind az olvasók, mind a regényhősök ingerküszöbe megváltozott, és így minden további nélkül elhiszem, ha valaki porosnak, ne adj isten unalmasnak tartja Barker könyveit. Én ennek ellenére örülök az újrakiadásoknak, mert ma is ugyanúgy hat rám az író varázsa, mint annak idején.

 

Ez a mágia elsősorban abból áll, hogy ez az angol fickó képes új ötleteket kitalálni. Leírom még egyszer, nem lehet elégszer hangsúlyozni: új ötletek. Barker még az ördögök és démonok szolgáltatásait is képes úgy tálalni, hogy attól kezdve félve nyúlok minden idegen kocka felé (Hellraiser), s nem utolsó sorban szemlátomást remekül elvan zombik és vámpírok nélkül. Példának okáért nem hiszem, hogy rajta kívül bárki képes lenne egy egyszerű postahivatallal, illetve annak azon részlegével kezdeni a borzongatást, ahol a kézbesíthetetlen leveleket dolgozzák fel. Mi ijesztő lehet egy rosszul címzett borítékban? Mitől változna meg az ide beosztott postás, elvégre sem varázsige, sem mágikus jelek nem rejteznek a küldeményekben...?

 

És mégis – mire kettőt pislantunk, mire a számláló eléri a századik oldalt, már régen letértünk a hétköznapok valóságának biztonságot jelentő, jól ismert útjáról, és helyette egy érdekes, újszerűségében igéző valami tárul elénk, ami jóval messzebbre mutat az esetleges atomháború jelentette veszélynél. Amikor már azt hinném, a történet elmerül két emberfeletti entitás egymás elleni harcában, színre lépnek a kisemberek, az átlagos külvárosi polgárok és hozzáteszik azt a pluszt a történethez, amitől az egész hihetővé, és ennek következtében ijesztővé válik.

 

Véleményem szerint King általában ott veti el a sulykot, amikor sok-sok-sok oldalt megtölt a számára oly kedves amerikai kisvárosok részletes bemutatásával, de Barker vele ellentétben nem veszteget egy mondatot sem feleslegesen ilyesmire. Nála a cselekmény céltudatosan halad valahonnan valahová, és nem áll meg sem a helyi hulladéktelepen, sem pedig a középiskolánál. Kis túlzással ez a történet jellegzetes amerikai sztori, van benne szex, erőszak, úszómedence a ház mellett, napsütés, álmodozás, tengerpart – de mindez csak még jobban kiemeli a településen élőkre váró végzetet.

 

Az újrakiadás többek között arra is jó, hogy felidézzük azt az időt, amikor a honi könyvkiadásban még bevett gyakorlat volt a terjedelmesebb angolszász regények két-három darabra bontása. Ebben a formátumban jelent meg a The Great and Secret Show, szóval a teljességhez mind A Hírvivő, mind pedig a Végső felvonás című kötetek elolvasására szükség van. Azt pedig már tényleg csak érdekességként említem meg, hogy a trilógia befejező darabját szerzőnk a mai napig nem írta meg (bár erre már több ízben ígéretet tett), mindeddig csak az Everville című középső epizódot sikerült befejeznie. Szóval aki nekilát az olvasásnak, készüljön fel arra, hogy ez egy befejezetlen Barker opusz – s ebben a tényben is van valami borzongató...