Főkép

A Vérkirály napja leáldozott. Uther Pendragon évtizedeken át volt Britannia nagykirálya, lázadásokat vert le, védte országhatárait a hódító népek elől, míg végül megöregedve és fáradtan másra sem tud gondolni, mint hogy egész uralkodása vérgőzös csaták sorozatából állt. Bár királyságában az emberek nyugodtan élhettek, valójában sem neki, sem a hadseregének nem volt békés éve, ráadásul most újabb fenyegetés tűnik fel: a gótok összekovácsolódott seregét Wotan vezeti, akiről mindenki azt rebesgeti, hogy démon. Még jó, hogy Uthernek nem segítség nélkül kell megvívnia utolsó csatáját: Ursus, a Merovingok hercege, Cormac, az árva harcos és a titokzatos Reveláció kíséri útját. Vajon elegek lesznek a gonosz seregei ellen?

 

Amikor belekezdtem ebbe a kétkötetes sorozatba, két kérdés járt a fejemben: egyrészt, hogy milyen lehet az Arthur-monda tálalása David Gemmell tollából (abban azért biztos voltam, hogy lesz néhány meglepetése a számunkra); másrészt viszont az, hogy tulajdonképpen minek még egy feldolgozás. Persze a nyolcvanas évek végén, amikor Gemmell ezeket a történeteket írta, még valószínűleg kultusza volt a legenda különböző irodalmi és filmes adaptációinak, így 2015-ben viszont nem hogy frissnek, de különösebben eredeti ötletnek sem tűnik (főleg nem Jo Walton duológiája után). Aztán ahogy elkezdtem olvasni A Kísértetkirályt, minden ellenkező gondolatom elmúlt – hiába, Gemmell még mindig azon kevés szerző közé tartozik, akitől ugyan már több mint egy tucat regényt elolvastam, mégis képes úgy elvarázsolni, mintha még csak most ismerkednék vele.

 

Már jó ideje próbálom is kilesni a titkát, de valahogy sosem boldogulok: mintha tökéletesen értene ahhoz, hogy pont az én lelkem húrjait pengesse meg. És itt kevés az, hogy érdekesek a karakterek (ezúttal Ursus volt a kedvencem), hogy végigizgulom a történetet (az első kétszáz oldal különösen remek, annak ellenére, hogy nem bővelkedik akcióban), hogy lelkesedem a csataleírásokért (a pokolbéli csata sokáig emlékezetes marad), vagy hogy mindig élvezem figyelemmel követni, mégis milyen alternatív világot mutat be (ez a Britannia valahogy közelebb került hozzám, mint Makedónia) – legfőképpen arról van szó, hogy mintha minden sorával nekem szólna. Mintha mindent úgy írna meg, hogy pontosan reflektáljon életem helyzeteire, mintha mindig tudná, mit kell írnia ahhoz, hogy elgondolkodjak döntéseimen és esetleg más szemmel is tudjam vizsgálni az általam követett utat.

 

Ez pedig túlmutat azon, hogy meghat a mondanivaló vagy érdekelnek a morális kérdésfeltevések: az ilyen regények válnak örök kedvenccé, amiket ha bármikor leemelek a polcról, tudom, valami semmi mással nem összehasonlítható élményt kapok, valami olyan egyedi varázslatot, amiből bátran nyerhetek támogatást, örömet, könnyeket és boldogságot. Amiket akkor is élvezet olvasni, ha amúgy borús hangulatod van. Amitől megtelik a szíved vidámsággal, ha éppen derűsebb pillanatban kap el. És azt hiszem, valahol ebben áll David Gemmell varázslata – A Hatalom utolsó Kardja pedig tökéletes példa minderre. Minden fantasztikum iránt érdeklődőnek kötelező A hatalom kövei sorozat: hiszem, hogy új kedvencre fognak találni. Én addig is várom, hogy mikor kapom meg a következő „Gemmell-adagomat” – persze minden Gemmell-kötet ajánlója végére ezt írom, de nem tudok mit tenni; ha egyszer beszippant a világa, nehéz ellenállni…