Főkép

Mi vagyunk a káprázatbeliek. A gyönyörű értelemben, amely már a Védákat is áthatotta, a világ körülöttünk összes mérhető és mérhetetlen, számolható és számolatlan, szimmetrikus és amorf jellemzőivel teljességében és részeire bontva is: káprázat. Ez az első. Ez a verseskötet, Sirokai Mátyás sorban immár harmadik kötete nekünk feszíti (növényi) rakétáit a végtelenbe. A káprázatlakóknak. Nekünk, űrutazóknak. Akik egyébként is elképesztő sebességgel utazunk a végtelen űrön átpörögve saját éltető napunk körül, mint egy gigantikus térben emelkedő (avagy nézőpont kérdése: zuhanó) búgócsiga palástján az apró porszem. Ezen a porszemen űrutazunk úgymond, a teljes hóbelevanc, a számunkra hatalmas, vaskos golyó tetején gélesedő vékonyka teljes-élet; térben és időben kis fikarc, de önmagára oly büszke részeként, a saját kihalásunk rémével-tudatával vert – egyáltalán: tudattal vert-áldott űrutazók. Káprázat is, ismert és ismerhető valóság is; minden, amit csak ismerünk: űrutazik – de legbátrabban a képzeletünk. A szavakat belakó, rajtunk túl mutató álom. A vágy, amely látni akarja, honnan jött és végül hova tart.

 

II.4. Mindannyian két testbe születünk, senkit nem adnak egyedül az űr karjaiba. Második önmagunk alakja felrémlik olykor előttünk, s ha van magány, amiért elcseréljük a sokaság örömét, páros magányunk az. Távozásunk percében másikunk kilép felettünk egy zsilipajtón, és sétára indul a teljes csend mélyföldjén. Súlytalan léptei könnyítik lépteinket, s ahogy keze a kezünkkel mozdul, lélegzetvételnyi időre félrehajtja a sötétség szövedékét, mely elválaszt bennünket egymástól.

Félrehajtjuk az ágakat, hogy lássuk a horizont fölött keringő, pislákoló szenteket és a rezzenetlen űrt, amit elcseréltünk egy fölénk lebegő, fénylő szentjánosbogár-felhőért. A pillanatért, amikor minden lámpás egyszerre villan. Elcseréltük az érintésért, a kéreg öröméért. Az elforgó földért, aminek árnyékából kilépve másikunk felperzselődik az arany vadállat pillantásában.

 

Nyugodtan belelapozhatsz a kötetbe, itt-ott kinyitva, hogy kóstolgasd; a képei képzettársításokat provokálnak majd, a gondolatai (lehet, hogy…) vitát. De ha elkapott, kedves olvasó, akkor lapozz előre, és vágj neki az utazásnak a maga rendje szerint; az Első Földtől a reménybeli akárhányadik Éter „dzsungeléig”, amihez majd hozzá kell szelídülnünk. Mert a kötet a legjobban úgy működik, mint a valahai filozófiai tanköltemények – melyeknek szellemi örököse; akkor is, ha fegyelmezett vadságában hamar túlszalad a logika, a „miből mi következik” ellentmondásmentes rétegein. A ciklusokra tagolt rendszerben a számok teljes tisztelete benne lakik: nemcsak a rideg matézis, de az okkult szám-felfogása is, ahol az egység kettébomlásának gyümölcse a három, az önismeret első lépcsője a négyes számjegy, s mivel első lépcső, a továbblépő szükségszerűen bukik el az ötös szám sugallta vereség továbblépés-kényszerében. Hatodik ciklus nincs: a győzelmet (a vereség felett) az olvasónak önmagának kell összeraknia. A világ itt tart: a vereség kényszerű továbblépés-kényszerében. Mindannyian tartunk itt; ez a kötet a teljességről megfogalmazott gyönyörű látomásaival, a képzelet elreppenő jövőivel együtt valójában pillanatnyi Űrutazásunk sajátosan pontos tükre is.

 

IV.9. Levetjük legszebb ruhánkat, a testet, és a levegő harangjaiba bújva emelkedünk az égbe, mely egyetlen csobbanás nélkül nyel el bennünket. Éjszaka indulunk el, földárnyékban, holdsütésben. Mikor a szelek megkötve várják, hogy a délről odaszaladó folyó vize felmelegítse a völgyet, mikor a fák minden élő szemét eltakarják, és csak az űr lebeg felettünk kiterjesztett szárnnyal, akkor indulunk el. 

Lábaink, ezek az elszabadult növényi zsigerek, visszabújnak a földbe, s a térdek szeme többé nem fürkészi, melyik hegy előtt kellene leborulnunk, melyik lejtőről indulhatnánk lombsétára a lapály felett, mely kőképeivel és fenyő-konstellációival a vadaktól népes égbolt mása. Kezeink még a verdeső szárnyak után kapnak, mielőtt az ágak maguk közé fogadják őket, s a szánk, ez az elhagyott barlang, még vörösen felragyog, amikor az üstökös megjelenik az égen, hogy tűzzel keresztelje meg a Földet.

 

Konkrét mitológiák lenyomatait rejti számos sor, a kultúránk időszigeteinek számtalanszor, olykor merész társításokkal köszön oda… így találkozhat egy szerkezetben Homérosz és Kubrick. Ami egyfelől jó, hatalmas ajándék az olvasott embereknek, értelmi többletek rakott hajója lesz tőle a mondat, sőt búvárolható tartalmak óceánján lebeg a jól rakott hajó, ahova bátran búvárolhatsz, ha odavonz akármelyik jelző – másfelől (akárcsak Bartók Imre félelmetes munkával körbebarikádozott regényfolyama esetében) óhatatlanul ide csúsznak átvezető fontos momentumok, a megérezhető tartalomfolyam útjelző bójái is; az utalásokba. Lesz olvasója, akit lerak majd a saját műveltsége hiányosságainak zátonyán.

 

Kézbe kell venni. Olyan, mint a borítón található űrhajós-sisak röntgenképe: könnyed hatású, áttetsző látszatai ellenére életben tarthat a saját vákuumaidban. És minden kihallható aggodalma ellenére valójában bizakodó. Hisz bennünk – és ez ma nagy ajándék.