Főkép

A Korongvilág jelenleg egyértelműen a klasszikus művek közé tartozik. Azt persze még nem tudjuk, hogy élettartamát nézve ez a sorozat vajon képes lesz-e megismételni Akhilleusz teljesítményét – aki lassan háromezer éve jelen van kollektív emlékezetünkben –, de a nevetni szerető lakosság körében biztosan népszerű lesz pár generációig. Persze csak szerintem, mert azért el kell ismernem, hogy például Jemore K. Jerome, vagy Stephen Leacock esetében a mainál jóval nagyobb ismertséget saccoltam húsz évvel ezelőtt – úgy tűnik, manapság tényleg nagyon jónak kell lenned, ha egy generációnál messzebbre kívánod kinyújtani mondatokból álló csápjaidat.

 

Ismét Korongvilág, ismét Ankh-Morpork, ismét az őrség. Ez azonban még nem minden, szerzőnk képes fokozni a fokozhatatlant és újfent az Éjjeli Őrség soraiba kalauzol bennünket. Ami nem egyszerű mutatvány, hiszen Vinkó és Karott az elmúlt évek során a kifejezetten elhanyagolt éjszakai műszakból egyenesen a város élvonalába küzdötte fel magát, és már régóta sokkal nagyobb léptékű kalandokban vesznek részt, mint amikben az Éjjeli Őrség sertepertélt anno. De mint tudjuk, egy jó szerző nem hagy veszni egy ígéretesnek tűnő ötletet, inkább addig csavargatja a tényeket és a valóságot, amíg kedvére valóan nem helyezkednek el, és attól kezdve már bármi megtörténhet. Kivált egy viharos éjszakán, amikor a város minden zsaruja az egyes számú közellenséget kergeti...

 

Így kezdődik ez a történet, aminek a borítója a korai időket idézi, kissé megszépített formában, elvégre az Éjjeli Őrség sosem vitte túlzásba az egyenruhásdit, nekik elég volt az összetartozás érzése, valamint a „megfontoltan kikerüljük a gyanús hangokat és sikolyokat” elv gyakorlati megvalósításából eredő bajtársiasság. Az alaposabb szemlélőnek biztosan feltűnik, hogy a hátsó sorokban állók tekintetében némi félelem honol, kiegészítve egy csipetnyi fatalizmussal, ami a végzettel (HALÁL) hamarosan találkozó halandók kiváltsága. A bal oldalt elhelyezkedő fekete ruhás apró alak pedig Göcsört Görcsi, aki visszatérő mellékszereplője az Őrség ciklus köteteinek. A sepregető szerzetes szintén fontos szerepet játszik ebben a történetben, de élvezeti okokból erről többet nem mondhatok. A főszereplő – már csak a kép kompozícióját véve alapul – egyértelműen az idősebb, félszemű fickó. Ez abból a tényből is nyilvánvaló, hogy akik nem a sötét sarkokban imbolygó árnyakat figyelik, azok mind rá szegezik tekintetüket, irányítást és bátorítást várva tőle. Nem titkolom tovább, a csökkent látóképességű alak Vinkó Szilárd, akinek egyáltalán nem hiányzik, hogy ott legyen a menet élén, oldalán ifjúkori önmagával.

 

Igen, nem tévedés, a hátsó borító minden szava igaz, Pratchett ezúttal az időutazásban rejlő lehetőségekkel foglalkozik, bár úgy vélem, ez csupán eszköz számára, és ennek segítségével leírja, milyen is lehetett a város hős nélküli korában (vagyis az első Korongvilág kötetek előtt) egy lázadás, ami akár forradalom is lehetett volna, ha az emberek gyűlések helyett nem vacsorázni mennek. Ezt a kettősséget jól jellemzik az általuk használt jelszavak (Igazság! Méltányosság! Szabadság! És egy kemény tojás! Ésszerű árazású szerelem!), és akkor még nem szóltunk a barikád építéséhez felhasznált alkatrészekről, a lázadók által használt fegyverekről, menetdalukról, harcmodorukról (nagymamák és gyömbér), és a többi, és a többi.

 

Helyenként úgy éreztem, mintha egy kiadatlan Rejtő-könyv lenne a kezemben, olyan helyzetek, figurák és párbeszédek bukkantak fel a szövegben, amelyek simán lehetnének bármely Piszkos Fred történetben, de nagyfokú hasonlóságot érzek a lázadó nagymamák és Babette anyó között is.

 

Ismét bebizonyosodott, hogy Pratchett fantáziája van annyira elborult és zseniális, hogy bármiből képes újszerű, teljes élményt adó sztorit írni, amely az elejétől a végéig egyenletesen magas színvonalú. Éppen ezért fájdalmas a halála, mert az még elképzelhető, hogy valaki (talán a lánya) továbbvigye a Korongvilágot, azt azonban erősen kétlem, hogy az eddig megjelent regények minőségéhez mérhetőt tenne le az asztalra. Mondjuk abból a szempontból szerencsések vagyunk, hogy még jó néhány magyarul kiadatlan regény vár a sorára, és ennek köszönhetően pár évig talán lesz mit olvasnunk...

 

A szerző életrajza