Főkép

Az előző rész végén meghalt Robert d’Artois, aki egy élet munkájával elérte azt, hogy a hajdan virágzó Frankhon lakóit, gazdagságát, hírnevét tekintve megfogyatkozott; s külső-belső ellenségei által legyőzött országgá vált. Az már a sors fintora, hogy mindeközben nem sikerült megvalósítania eredeti célját, vagyis családja nem került be tartósan az ország nagyjai közé.

A szerző d’Artois halálával elvesztette azt a figurát, aki köré felépíthette a cselekményt, ezért arra kényszerült, hogy más – hasonló pozícióban lévő mesélő után nézzen. Rövid keresgélés után egy egyházi személyben találta meg azt az embert, aki egyszerre mozog otthonosan a pápa palotájában, s tisztjénél fogva szívesen látott vendég a koronás fők asztalánál is. Ő Hélie de Talleyrand Périgord, pápai nuncius, neki jut az a szomorú feladat, hogy elmesélje a százéves háború francia szemmel nézve egyik gyászos időszakát. Azonban Périgord ennél többet is tesz, igyekszik megértetni az okokat, s mintegy mellékesen megemlíti saját szerepét is.

Az ő beszámolója alapján megismerhetjük II. „Jó” János királyt, aki talán még elődeinél is tehetségtelenebb volt az uralkodást illetően. Számos olyan tulajdonsággal rendelkezett, amelyek még egy közembernél is elítélendőek lettek volna, koronás főnél pedig már bűnnek számítanak. Bölcsnek tartotta magát, de sosem fontolt meg semmit. Lovagnak képzelte magát, de hiányzottak belőle a lovagi tulajdonságok. Erőskezű uralkodó képében tetszelgett, de sosem volt képes kiállni elképzelései mellett, ha környezetéből ellenkeztek vele. És hosszasan sorolhatnám még előnytelen jellemvonásait.

 

Ez még mind nem is lenne annyira baj, ha legalább kiváló tanácsadókkal vette volna körül magát, ám érhető okból inkább olyanokat gyűjtött maga köré, akik hasonlítottak rá. Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy a gazdaság tovább hanyatlik az országban, a közbiztonság és a törvény egyre jelképesebbé válik, s a nép úgy érzi, hozzá nem értő kezek igazgatják Franciaországot. A király megsérti azokat, akik egyedüli támaszai lennének, miközben hagyja, hogy ellenségei kedvükre cselekedjenek. Így érkezik el az 1356-os év nyara, amikor a Poitiers-i csatában a király vezetésével gyászos vereséget szenved a francia lovagság, s maga az uralkodó is fogságba esik. Itt, ebben a komor pillanatban ér véget a hét részből álló történelmi sorozat, mintha az írónak elment volna a kedve attól, hogy tovább kövesse az egyre szomorúbb eseményeket...


Az utóbbi években mintha újra divatba jönnének a történelmi regények: átéltünk a hullámzó színvonalú egyiptomi dömpinget, a gáláns kalandokat előtérbe helyező középkori sorozatokat, római magándetektívet és megannyi hőst, akik évszázadokon keresztül igyekeznek megszólítani a XXI. század emberét. Ebben a tülekedésben azért még mindig a „tömeg” fölé magasodik néhány kivételesen jól sikerült írás (például Ivanhoe, A három testőr), amelyek mintául szolgálnak a követők számára. Véleményem szerint ezek közé tartozik Druon Az elátkozott királyok ciklusa is, amire egyébként George R. R. Martin is példaként hivatkozik, márpedig ő igazán mérvadó író, ha nagyívű, sokszereplő regényről van szó.