Főkép

Néhanapján előfordul, hogy nehéz kimondani azt, amit szeretnénk. Egyszerűen nincs elég tehetségünk, fantáziánk hozzá, mert valami megköt. Nem is feltétlen a tehetség hiánya, hiszen sokan igen ékesen vagyunk képesek beszélni, hosszan, összefüggően és még értelmesen is. Ha a családi kalendáriumnak hinni lehet, már nyolc hónaposan folyékonyan beszéltem. Képes voltam kifejteni abbéli szándékomat, hogy kimennék a kiságyból, akárki járt arra, határozottan felszólítottam: Gyere, vegyél ki! Bár járni csak sokára tanultam meg, a bátyám szent meggyőződéssel állítja, azóta megállás nélkül beszélek. És mégis! Nehéz kimondani egyértelmű, evidens dolgokat, és minél több idő telik el, annál nehezebb lesz.

 

Hiszek abban, hogy minden érzés, a legfájdalmasabb is visszaadható a szavakon keresztül. Sőt, biztosan tudom, hogy ha tehetséges a tollforgató, leírható lesz a leírhatatlan és felfogható a felfoghatatlan. Nem véletlen a bölcsességeket, idézeteket felsorakoztató évtizedek óta virágzó képeslap ipar. Minden alkalomra találunk valami odaillőt, és ha megírni önmagunk nem is tudjuk, lehetünk szerencsések a megfelelő vers kiválasztásával. Azért akad némi képzavar a „megfelelő” jelentésének definiálásával, mégsem nyúlhatunk nagyon mellé, ha legalább azt tudjuk, milyen célra keressük. Szóval verset – legalább egy strófát – mindenkinek!

 

Lampérth Géza (1873–1934) költő, író, színpadi szerző, aki az Országos Levéltár tisztviselője volt, majd 1926-tól a Petőfi Társaság főtitkára lett. Első verse megjelenésekor negyedik osztályba járt, bár álnéven írt, ettől kezdve rendszeresen jelentek meg írásai a Vasárnapi Ujságban. Nemzeti szellemű, hagyományos stílusú költőnek tartják, aki a falut helyezte a nagyváros elé. Elfogultan ábrázolta a magyarság ezer éves múltját, sokat foglalkozott a kurucvilággal, a negyvennyolcas emlékekkel és a trianoni békeszerződés szerencsétlen kimenetelével. Két drámájával akadémiai pályadíjat nyert és költői pályáját a Petőfi Társaság 1927-ben a Petőfi nagydíjjal jutalmazta.

 

Régebben történt, egy szombati napon moziba igyekeztünk, és azzal szembesültünk, hogy az útba eső téren hosszú, tömött sorokban kígyóztak az emberek. A sor elején néhány fáradt, de mosolygós ember igyekezett rendet tartani, mögöttük néhányan éppen asztalt pakoltak, mások hatalmas kondérokból ételt mertek a sorra kerülteknek, és rengetegen ültek a már letisztított asztaloknál. A sorban egyként álltak többgyerekes családok, nyugdíjasok és hajléktalanok is. Néhány gyerek sírt, mások rohangáltak, a felnőttek pedig szomorúan, de nyugodtan várakoztak. A kísérőm kicsit morgott, mert alig lehetett közlekedni a járdán, és pár perc furakodás után fel is kiáltott: –  Mi ez a tömeg?! – Ételosztás van – feleltem. – Jó, de olyan sokan vannak?! – Éhesek az emberek. Ez a kis közjáték és beszéd kicsit rányomta a bélyegét a délutánunkra, de azt hiszem, mindketten sokat tanultunk akkor.  Minden, még az egyéni problémánk is, nézőpont kérdése. Amíg mi sírunk valamiért, ami nélkül tudunk ugyan élni, de kényelmesebbé tenné az életünket – vagy esetleg csinosabbá –, addig más az éhségtől sír. Mégis kinek nehezebb az élete? És kinek felszínesebb, esetleg üresebb?

 

Lampérth Géza: Nyomorultak a kenyérosztogatásnál

 

Néztem: a mint sorjába fölvonulta
A kenyér nélkűl tengő nyomorultak.
Csupa ráncz arczunk, csupa rongy ruhájuk-
Bú, szánalom volt nézni rájuk.

Láttam: mohó gyönyörrel hogyan kaptak
Utána a kis irgalom-falatnak
S kínzó éhségük hogy oszlatták széjjel
Egy-két sovány karaj kenyérrel.

Láttam: a mint elmentek telt gyomorral
Kibékülve búval, gonddal, nyomorral.
S azon járt elmém, míg tovavonúltak:
- Ők - é az igaz nyomorultak?

Nem azok-e` vaj` a nyomorultabbak:
A kik örökké éhesen maradtak,
Bár örömmel elébök szórják, hintsék
Dárius király minden kincsét?...