Főkép

Őszintén mondom, bajban vagyok ezzel a könyvvel, de mondhatnám úgy is, hogy meglehetősen zavarosak a gondolataim. A fülszöveg nem sok információt tartalmazott, de ami benne volt, az alapján egy tucat ifjúsági regényre számítottam, olvasás közben viszont rájöttem, hogy bár tartalmaz néhány sablont, tulajdonképpen nem tucat, sőt, nem is ifjúsági.

 

Stína és Jonni édesanyjuk halála után a nagynénjükhöz kerülnek vidékre. Az élet akár jó is lehetne, érdekesek a szomszédok, különösen a vak bácsi, és sok az állat, de nagyon hiányolják az édesapjukat, ezért elhatározzák, hogy hazamennek – Picikocával, a kismalaccal együtt nekivágnak hát az útnak. Az aprócska szépséghiba, hogy igazából nem tudják, merre is kellene menniük, de hamarosan megváltozik az útirány. Menet közben találkoznak egy vak nénivel, elveszítik egymást, és egy olyan rejtélyt kell megoldaniuk, ami nemcsak lehetetlennek, de elképzelhetetlennek is tűnik.

 

A könyv eredetileg egy trilógia kezdő darabja, de angol adatlapot nem találtam róla, izlandi nyelven pedig nem értek, így fogalmam sincs, mi a címe, de az egészen biztos, hogy nem lesz folytatás. Nos, nem azért, mert rossz volt, nem volt az, csupán szerintem a magyar közönségnek ez a kicsit furcsácska, bizarr mese nem fekszik. Mondjuk az tény, hogy már most el kell kezdeni a jövő thriller-rajongóinak kinevelését, de nem tagadom, több részleten még én is felvontam a szemöldököm. Persze tudom, hogy a gyerekek nem akadnak fenn egy csomó olyan dolgon, amin a felnőttek igen, tehát nekik semmi bajuk a lábdarabolós Hamupipőkével, de számomra a szó szerint értendő elveszett szemek misztikuma kicsit soknak bizonyult.

 

Aztán van itt még egy furcsaság, a kiadó 10 éveseknek ajánlja, de a nyelvezete és a történetvezetése egyértelműen fiatalabbakat célzónak tűnt. Én hat évesnél húztam volna meg az alsó határt, ezért rákerestem, és kiderült, hogy eredetileg 6-12 éveseknek szánták, így persze a tízes csoport jónak tűnik, mégsem hiszem, hogy ez az ő meséjük. Mert ez az. Nem ifjúsági regény, hanem esti mese. Viszont annak legalább érdekes. A történetvezetés, a feszültségkeltés meglepően jó, az ötlet, maga a világ érdekes, és rengeteg lehetőséget rejt, mégis határozottan furcsa. A keresztfiamnak ugyan nem olvasnám fel, de azt hiszem, mégis lehet, és van is közönsége. Alapvetően olyan gyerekeknek ajánlanám, amilyen magam is voltam 9 évesen (a Drakula volt az első, önállóan választott könyvem).