Főkép

„Alvás közben mindnyájan meghalunk, egytől egyig, minden egyes nap. Erről miért nem beszélnek többet? Amikor este elszunyókálunk, soha nem garantálja semmi, hogy másnap reggel felébredünk. Minden egyes kis délutáni elbóbiskolás potenciális végjáték. Akkor hát miért féljünk a haláltól, ha életünk minden egyes estéjén boldogan és lelkesen vetjük bele magunkat ebbe a bizalmi aktusba? Nód.”

 

De akkor mégis miért jelent problémát, ha nem tudunk aludni? Miért akarunk mindenáron meghalni, ha csak órákra is? Mert így vagyunk összerakva. Mert így szocializálódtunk. Mert valaki egyszer azt mondta, hogy ennek így kell lennie. De miért? És erről megint eszembe jut az a gyerekkori időszakom, amikor mindenáron meg akartam tudni, hogy miért éppen a kanál lett a kanál, és nem mondjuk a villa vagy a kés. Azt hiszem, akkoriban az őrületbe kergettem ezzel a környezetemet, ugyanis napokig képes voltam ezen a problémán pörögni, és minden szembejövőt ezzel zaklattam, azok meg csak néztek rám, mint a hamisan cintányérozó cserebogárra…

 

Persze ha a kezem ügyében lett volna Adrian Barnes regényének narrátora, Paul, valószínűleg sokkal egyszerűebb lett volna az életem, a fickó ugyanis szerintem simán elmagyarázta volna nekem a mások számára elmagyarázhatatlant. Mert ez a munkája. Vagyis majdnem ez. Merthogy etimológiával foglalkozik, történetünk jelenében éppen „a társadalom peremére szorult szavakról, az elárvult és eltorzult szavakról szóló könyvön” dolgozik. Vagyis egy kicsit sem hétköznapi fickó, aki eleinte egészen szimpatikusnak tűnik, ám van benne valami irritáló, ami olvasás közben időről időre hol erősebben, hol egészen gyengén ugyan, de végig ott volt a tudatalattimban. És nem, nem az a bajom vele, hogy nagyjából teljesen antiszociális, na jó, sokkal inkább szenvtelen, mert éppen ettől lesz annyira jó narrátornak ebben a történetben, mert ehhez a poszt-apokaliptikus vízióhoz éppen erre a nézőpontra van szükség, ettől lesz olyan hihető és egyben zsigerig hatoló az egész.

 

Merthogy az. Már csak azért is, mert Barnes egy egészen egyszerű, már-már triviálisnak mondható alaphelyzetet választ: egyik napról a másikra az emberek nem tudnak aludni. De nem ám egy-két emberről beszélünk, nem is egy kisebb embercsoportról, abban ugyanis semmi ráció nem lenne, na jó, talán mégis, de ha már gondolhatunk nagyot, akkor miért játszanánk kicsiben, hanem a föld lakosságának nagyjából 99%-áról. Ez már érdekesebb, nem? És egyben félelmetesebb is. Mert egy-két napig még kezelhető a helyzet, de mi lesz utána? Elárulom, semmi jó – de ezen ugye senki nem lepődik meg?

 

„Egyre nehezebb megkülönböztetni az élőket a holtaktól. A megmaradt Felébredettek legnagyobb része kiterülve fekszik a Vesszőfutás utca aszfaltján, hat emelettel az erkélyem alatt. Minden, ami odalent van, eltúlzott gesztus: oldalra nyakló fejek, kilógó nyelvek, dugóhúzó által vájt lyuknak tűnő szájak. Akik még mozgásképesek, azok merev pályákon tántorognak körbe-körbe, és a levegőt karmolásszák. Mások olyan mozdulatlanul ülnek a törmelékek között, mintha próbababák lennének, és égő tekintettel merednek fel rám.”

 

Valójában a regény legfőbb erőssége nem az alaphelyzet, legyen az a maga egyszerűségében bármennyire zseniális is, hanem Paul narrációja, az a szenvtelen, olykor már-már közönyös hozzáállás, amivel a kialakult helyzetet szemléli és kommentálja. Meg is éli ugyan, de azt is úgy, mintha kívül lenne önmagán. Mintha ő maga és mindenki körülötte azért lenne, hogy neki legyen miről elmélkednie és okos dolgokat mondania. Mindenről és mindenkiről, ami éppen eszébe jut, vagy az útjába kerül, legyen az bármi, de tényleg bármi, neki mindenről van egy-két jól megfogalmazott gondolata, amit nem rest azon nyomban megosztani velünk. Nem keresi az okokat, a miérteket, nem akar változtatni, egyszerűen elfogadja a kialakult helyzetet, és néhány kivételtől eltekintve szinte sztoikus nyugalommal szemlél mindent. Mondjuk, ha figyelembe vesszük a lehetőségeket, ez annyira nem is csoda.

 

Adrian Barnes regényének másik erőssége az a folyamat, azok a döbbenetesen erőteljes képek, ahogy az emberekről lehull a civilizáció minden máza (és ebben az esetben ez nem csupán képletesen, hanem fizikailag is értendő), ahogy eluralkodik a káosz, ahogy a világ, akár egy fekete lyuk, elemészti önmagát. És bár az egész történetet áthatja a teljes reménytelenség és totális kilátástalanság érzése, én azért fejezetről fejezetre vártam valami apróságot, ami megszünteti, de legalábbis csillapítja az olvasás közben folyamatosan bennem motoszkáló, egyre erősödő nyugtalanságot, de nem, Barnes nem kegyelmez - előre megfontolt szándékkal beletaszít a feneketlen szakadékba, és  igazából még utálni sem tudom ezért…

 

Részlet a regényből