Főkép

Viktor Teufel Obersturmbannführert és Peter von Kranz őrnagyot 1942 kora tavaszán Kazany környékén dobják le ejtőernyővel, mélyen a frontvonal mögé. Feladatuk, hogy egy büntetőtáborban megtalálják a kozákok hetmanját, Alekszej tábornokot. Ha ez megvan, akkor már „csak” rá kell venniük, hogy átálljon a németek oldalára, majd a két némettel szökjenek meg a táborból, csatlakozzanak a szovjetek által üldözött szedett-vedett kozák szabadcsapatokhoz, hozzanak létre belőlük egy ütőképes egységet, és amikor megindul a nagy német tavaszi offenzíva, amelynek célja a kaukázusi olajmezők elfoglalása, akkor támadják hátba a Vörös Hadsereget. Mindez egyszerűnek hangzik így leírva, de a túlélés már a lágerben sem egyszerű…

 

Ugyan Kessler soha nem volt kiemelkedően jó író, mégis képes volt arra, hogy időről-időre olyan meghökkentő ötletekkel álljon elő könyveiben, amelyek olvastán minimum kicsit meglepődtem. Ilyen a Fekete kozákok is. Az alapötlet szerintem nagyon jó és a történet kibontása során is szép számmal akadnak jó megoldásai. Például ahogyan Alekszej és a két német összetalálkozik az ellenálló kozákokat egy csoportjával, vagy ahogyan ismét hadsereget „faragnak” a kozákokból. Ezeknél a momentumoknál gondoltam úgy, hogy ha komolyabb vagy erőteljesebb könyvet próbált volna írni, nem okozott volna neki problémát a feladat. (És ilyenkor nem értem, hogy miért nem írt ilyen „mélységű” könyveket, ha egyszer a képessége meglett volna hozzá.)

 

Azonban a Kesslerre szintén oly jellemző „lapos” megoldások is akadnak a regényben. Elég csak azt megemlítenem, hogyan jut be a két német a büntetőtáborba úgy, hogy az erdőben dolgozó két elítéltet kiiktat és a helyükre állnak. A csere „persze” sem az őröknek, sem a raboknak nem tűnik fel – ami azért az „eléggé a hihetetlen” kategóriába tartozik…

 

Az ilyenek miatt talán el is veszne a középszerűség óceánjában a Fekete kozákok, azonban Alekszej karakterét nagyon jól eltalálta a szerző. A tábornoknak vannak elvei, amelyekhez mindenáron ragaszkodik, és nem enged belőlük. Van gerince és a megalkuvás szikrájával sem találkozni benne. Ettől még persze Alekszej nem lesz „angyal” vagy ilyesmi, de egy olyan figura, amellyel pár ponton talán képes azonosulni az olvasó és megérti a tábornok – és ezen keresztül a kozákok – motivációit, hogy miért fordulnak szembe a szovjethatalommal, de legrosszabb esetben is legalább valamiféle szimpátiát kivált az olvasóból. Így összességében ez inkább egy jó könyv, amelyet bátran fogyaszthatunk üres óráinkban.