Főkép

Erre a könyvre majd másfél évet vártam, ugyanis még 2013 nyarán volt szerencsém szűk körben beszélgetni a szerzővel, és az ott hallottak felkeltették a kíváncsiságomat. Egy kósza ötlet erejéig felmerült bennem, hogy bepótolom a lemaradásomat, és elolvasom az 1980-as évek eleje óta megjelent írásait, de amikor szembesültem azzal, mennyi mindent írt ez idő alatt, hamar letettem a tervről, és maradtam a Nanonál.

 

Véleményem szerint az olyan divatos témáknál, mint például a zombik, a vámpírok és az időutazás, sokkal érdekesebb és időszerűbb a nanotechnológia társadalomra gyakorolt hatása, ennek megvalósulására ugyanis sokkal nagyobb esélyt látok, mint az előbbiekre, viszont legalább annyira átalakítja majd a mindennapjainkat, mint mondjuk az ipari forradalom háromszáz évvel ezelőtt. A spekuláció terén nem mennék el olyan messzire, mint Dmitry Glukhovsky, vagyis a megnövekedett élettartam okozta gondokig, de azt, amit a sajnálatosan fiatalon elhunyt Dragon György elképzelt (az írás a Galaktikában jelent meg pár éve), minden további nélkül megvalósíthatónak tartom. Talán még az én életemben bekövetkezik az áttörés, és egy halom nyavalyával kevesebbet kell elviselnünk. Ebben az ügyben egyértelműen a haladás pártján vagyok – nagyon várom már az eredményeket.

 

De azt hiszem, ideje a Nanoról beszélni, amit meglehetősen felemás érzésekkel olvastam, erre pedig az utóbbi időben nem igazán volt példa. És a probléma nem a történettel van, Cook ugyanis még mindig remekül ért a feszültség megteremtéséhez és fenntartásához, ezúttal nincsenek üresjáratok, mi több, az orvosi szakzsargonból is csak annyi van, ami még bőven az elviselhetőség határán belül van. Ráadásul, amit a nanotechnológia lehetséges felhasználásról írt, az egyszerre hihető és kívánatos, viszont nem esik szó a gyakorlati megvalósításról, arról ugyanis diplomatikusan hallgat, így senki nem szembesítheti majd évtizedekkel később a valósággal.

 

Ebben a történetben is felmerül az ilyen kutatások és kísérletek ellenőrzésének, előre felállított korlátainak kérdése. Ezzel kapcsolatban már évekkel korábban elhangzott, hogy a társadalomnak kell megmondania, mit csinálhatnak és mit nem a tudósok, mert ha ez utóbbi csoporttól várjuk az önkontrollt, akkor bizony rendre csalatkozni fogunk. Ismereteim szerint az ehhez szükséges párbeszéd azonban még nagyon gyerekcipőben jár – ezzel kapcsolatban úgy érzem, időnként az ember fogalmát sem ártana tisztázni.

 

Mint mondtam, a sztorival nincs baj, viszont a női főszereplőnek köszönhetően szerintem a Nano többeknél kiveri majd a biztosítékot, a Jótékony halál című regényből ismerős Pia Grazdani ugyanis annyira idegesítő jelenség, hogy ilyet még életemben nem láttam. Kiemelkedően magas intelligenciája képessé teszi a legnagyobb kihívást jelentő tudományos problémák megoldására, de a jelek szerint arra már nem képes, hogy normális emberi kapcsolatokat építsen ki, illetve felmérje az erőviszonyokat és mérlegelje a lehetséges következményeket.

 

Többször éreztem úgy, mintha bika lenne az arénában, aki a vörös posztó belengetése után már nem foglalkozik semmivel, csak megy előre – csakhogy a bikát ugyebár többnyire leszúrják. És még valami, ami csak napokkal később fogalmazódott meg bennem: Pia főként azon háborodik fel, ha törvénytelenséget, igazságtalanságot lát, fura módon azonban ez egy cseppet sem zavarja abban, hogy ha úgy látja jónak, törvényt szegjen, becsapjon vagy kihasználjon másokat. Hozzá hasonlóan kicsit egysíkúnak érzem a főnöke motivációit – nehéz elhinnem, hogy egy üzletember, aki milliárdos céget épített fel, ennyire elveszítse a fejét, csak mert valaki nemet mond a csábítására.

 

Ha rosszmájú akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy Cook fogott egy halom jól bevált sablont, kicsit összerázta, aztán kiadta új könyvként. Ha rajongó lennék, akkor viszont nem győznék lelkendezni, hogy kedvenc szerzőm mennyire naprakész az orvostudomány aktualitásaiból, és annyi év után még mindig képes megújulni. Az igazság szerintem valahol a két véglet között van, de tény, olvasás közben nem értem rá ezzel foglalkozni, mert annál sokkal izgalmasabb volt a regény ­– csak a női főszereplőt tudnám feledni.