Főkép

Örömmel jelenthetem be, hogy az elmúlt évekhez hasonlóan idén is van új Cormac McCarthy könyv a magyar piacon, méghozzá ezúttal a Határvidék-trilógia zárókötete, A síkság városai jelent meg. McCarthy éppen ezzel a trilógiával vált ismert és elismert íróvá, a Vad lovak 1992-es megjelenéséig mindössze 5000 kötete kelt el hazájában. Ebben a műben ér össze az első két rész története: itt a Vad lovak főhőse, John Grady Cole és az Átkelés túlélő testvére, Billy Parham az ’50-es években közösen dolgoznak egy farmon; ám mindketten tudják, hogy már nem sokáig: életformájuk már végleg leáldozóban, lovak helyett teherautókkal járnak, a cowboyok nem viselnek fegyvert, a legtöbb ember beköltözött a városba, sőt, a farmjukat is ki akarja sajátítani az amerikai hadsereg saját céljaira.

 

A síkság városai több szálon és utaláson keresztül kötődik a trilógia első két kötetéhez, így az átkelés aktusában is – amelynek során a keményszívű marhahajcsárok a végleg megváltozott, ipari jellegűvé vált Egyesült Államokból alámerülhetnek az ősi vadságot és hagyományokat még részben őrző Mexikóba, amely, olcsó poén, de nem vénnek való vidék. Ezek a határátlépések azonban már kevéssé emlékeztetnek a korábbiakhoz, az ’50-es évekre a cowboyok már inkább csak kurvázni és piálni járnak le a déli szomszédhoz, ahol könnyű bajba keveredni.

 

McCarthy hozza a stílusát (déli gótikus regény egy kis westernhangulattal keverve) és formáját, a mesterségbeli tudás a régi; mindent tud erről a vidékről, jól ismeri ezt az életmódot és ezeket az embereket; a szokásos hosszas realista leírások keverednek jelképes és példázatos jellegű szövegekkel; kevés, ám időtlennek ható párbeszéd, a táj és az emberek kemények; a brutalitás, a tragédia és a halál mindennaposak. Viszonylag kevés a cselekmény, és az is a Vad lovakhoz hasonlóan egy különös szerelmi szál: John Grady már a regény nyitóoldalain első látásra beleszeret egy tizenhat éves mexikói prostituáltba, akit feleségül szeretne venni, és akivel új életet akar kezdeni – ám természetesen ez nem ilyen egyszerű, mert a lányt nem akarja elengedni a bordélyházat vezető, démoni kisugárzású strici, Eduardo, aki nem kevésbé testesíti meg a földreszállt Gonoszt, mint Holden bíró a Véres délkörökben.

 

A történések és történetek szokás szerint túlmutatnak önmagukon, így a marhaállományt tizedelő kutyafalka bestiális kegyetlenséggel való legyilkolása és a túlélő kutyakölykök életben hagyása; a nagyapától örökölt colt és az örök barátnak számító ló eladása egy új élet kezdetének reményében; vagy egy eposzi méretűvé nyújtott késpárbaj leírása is. Emellett a trilógia két főhősének személyisége is szembekerül egymással, hogy elhozzák a 21. századot,  azt a kort, amiben élünk – ami különösen nagy kontrasztban áll a történet eddigi menetével.

 

A Véres délkörökhöz hasonlóan itt is szerepet kap egy viszonylag nehezen értelmezhető és ezúttal nagyobb terjedelmű epilógus, amiben egy rejtélyes férfi meséli el álmát egy utazóról, aki maga is álmodik, majd felébredvén rácsodálkozik a maga valóságára – ami természetesen nem a valóság, hanem maga is álom csupán. Nem egyszerű értelmezni, de kíváncsi leszek, hogy ki mit gondol róla. A síkság városai véleményem szerint nem éri el az ezt megelőző kötet, az Átkelés szintjét, amit kiemelkedő jelentőségűnek tartok az egész életműben, ám ezt mégis el kell olvasni minden Cormac McCarthy rajongónak. Egyszerűen kötelező.