Főkép

Pont olyan életszakaszban találkoztam Jorge Bucay, az argentin pszichológus könyvével, A könnyek útjával, amikor épp nem kellett semmit sem lezárnom, gyászolnom, feldolgozom – legyen szó halálesetről vagy egy kapcsolat végéről. Ennek köszönhetően sokkal tárgyilagosabban, kellő távolságtartással tudtam viszonyulni hozzá, csak a korábbi élményeimmel próbáltam párhuzamot vonni, így aztán nem tudom, hogy egy friss lelki seb esetében is ekkora segítség lenne-e a könyv, mindenesetre érdekes volt olvasni, és felismerni a szerző által leírt gyászolási szakaszok jellemzőit.

 

Jorge Bucay tíz fejezetben foglalja össze a gyászmunka folyamatát, ismérveit, illetve a lehetséges megoldásokat az adott élethelyzetre. Amit mindenhol hangsúlyoz: nem szabad a szomorúságot elfojtani és a feldolgozást hónapokig, évekig halogatni. Teszi mindezt nagyon olvasmányos, könnyed stílusban, egy-egy anekdotával, tanulságos történettel megtűzdelve; néhol humorosan, viccelődve, máskor véresen komolyan. A szerző a gyász feldolgozásának elsődleges buktatójaként a saját berögződött szokásainkat, a belénk nevelt normákat említi, mely szerint nem tudunk szembenézni a fájdalommal, és azt hisszük, adott személy(ek) nélkül nincs már értelme az életnek. Pedig a szerző állítja, igenis képesek vagyunk túllépni a veszteségeken és sokkal erősebbé válni általuk, sőt, fejlődni.

 

A „gyászmunka” (az a folyamat, amikor lezárjuk a múltat és elfogadjuk a jelent, beengedjük az újat az életünkbe) komoly feladat, időigényes, de hiába húzza-halasztja az ember, nem lehet megúszni. Egyszer szembe kell nézni a sorscsapásokkal, hogy valami más, egy új szakasz kezdődhessen az életben. Ehhez szükséges az elengedésre való képesség kifejlesztése magunkban, hogy hagyjuk a távozót elmenni, békéljünk meg a döntésével vagy a megváltoztathatatlannal. Bucay szerint a legfontosabb lépések: tudjunk szívből megbocsátani és tudatosan törekedjünk arra, hogy újra boldogok lehessünk, adjuk meg magunknak a lehetőséget az újrakezdésre. De ami még ennél is fontosabb: ne idealizáljuk, emeljük isteni minőségre a veszteséget. Ne gondoljuk azt, hogy Ő volt a tökéletes társ/ember és ennél boldogabb pillanatok nem várnak ránk. Mindenkiben lehet találni hibát vagy néhány rossz tulajdonságot, amelyek segítenek az elengedésben. Ha már nem egy eszményi kapcsolat után vágyakozunk hiába, nagyobb eséllyel vesszük észre az adódó lehetőségeket.

 

Zárásként még egy nagyon fontos tanulságot szeretnék kiemelni az argentin pszichológus könyvéből: minél előbb ismerjük fel, hogy az emberek, a jellemek változnak, semmi sem állandó, az évek múlásával rájövünk, mindenki nélkül tudunk élni, kivéve: „Egész idő alatt tudtam, ki mindenki nélkül nem tudnék élni, de harmincéves koromig nem jöttem rá, hogy elsősorban önmagam nélkül nincs tovább élet. Érdekes volt belátni, hogy valóban nehéz lenne élni számos dolog és ember nélkül, de az új felfedezésen ez mit sem változtatott. Lehetetlen lenne önmagam nélkül élni.”

 

Összességében azt gondolom, érdemes elolvasni A könnyek útja című könyvet, mert nagy segítség lehet a múlt hibáinak felismerésében és a jövőre való felkészülésben. Ha kötelező lenne, akkor se tudnám konkrét korcsoportnak ajánlani, de azt hiszem, húsz éves kor felett valamennyien rendelkezünk már olyan tapasztalatokkal, amelyek feldolgozásában mankó lehet Bucay útmutatása. Hasznos könyv, melyre – sajnos – előbb-utóbb mindenkinek szüksége lesz.