Főkép

Könyvmoly vagyok, vállalom. Amint megláttam ennek a regénynek a címét, nyomban felkeltette a figyelmemet. De a fülszöveg nem győzött meg teljes mértékben arról, hogy ez nekem kell, mert azt sejtette, hogy klisés a sztori. Meg olyan limonádénak is tűnt. Aztán beleolvastam, és rájöttem, hogy most mégis pont erre van szükségem.

 

A ’77-ben született Gabrielle Zevin írt egy regényt a könyvekről, a könyvek szeretetéről, hogy mit adhatnak az embernek. Beletett egy rakás klisét, és a drámai és könnyfakasztó részek mellett is olyan kis derűs, kedves az egész, olyan kis limonádé. És nagyon tetszett.

 

A regény főszereplője egy szigeten (kb. Massachusetts államban, bár Alice Island amúgy nem létezik) él, már amennyire életnek nevezhető az a mogorva, sznob visszavonultság, amelybe elbarikádozta magát, mióta felesége meghalt. A. J. Fikry vezeti a sziget egyetlen könyvesboltját, szívből rühell szinte mindent, ami nem szépirodalom, egyetlen kincse egy első kiadású Poe kötet, amit aztán egy lerészegedett éjszakáján ellopnak tőle. Majd valaki egy 2 éves kislányt hagy nála, hogy nevelje fel ő. Egy valamirevaló könyvmoly ebből már sejtheti, hogy a morózus krapek élete megváltozik, szíve újra megnyílik, és a szerelem sem kerüli majd el.

 

Amellett, hogy nincs semmi baj az ezerszer látott, régi jó panelekkel, amennyiben az író jól használja őket, Zevin tud még egy s mást, amitől olyan jó olvasmányélmény volt ez a regény. Nekem tetszik, ami másoknak nem: hogy jelen időben mesél, hogy olyan rövid a kötet, s az események elég gyorsan követik egymást, s lepereg előttünk egy évtized vagy mennyi. Tetszik, hogy annak dacára, hogy alig akad leírás, valahogy sikerül úgy megragadnia a fontos pillanatokat és a jellemeket, hogy csak ritkán jutott eszembe, most kitalált történetet olvasok. Azzal sincs bajom, amit elmesél, szerintem lehet ilyen is az élet, történhetnek néha jó dolgok is, lehetnek az emberek szerethetők.

 

Végig az volt az érzésem, hogy ezt a regényt azzal tudom a legjobban jellemezni, hogy mire hasonlítana, ha egy-egy összetevőjéből több lenne benne. Például: ha szépirodalmibb és mélyreásóbb lenne, akkor E. Annie Proulxtól a Kikötői hírekre hasonlítana (mert emberi, mert kicsi és zárt közösségben játszódik, mert elgondolkodtató). Ha még minimalistább lenne a prózája, akkor Erlend Loe-t idézné (aki jóval őrültebb dolgokat ír, viszont nála is előfordul a szereplők mit-szeret-mit-nem felsorolásával való bemutatása). De a Miért éppen Alaszka című tévésorozat is eszembe jut róla, csak az hosszabb, és több szereplőt mozgat. És így tovább.

 

Az a jó ebben a regényben, hogy bár néha a határán táncol annak, hogy ne legyen jó, végül mégis hitelessé válnak benne az olyan bölcsességek, mint hogy „Az emberek unalmas valótlanságokkal traktálják egymást, hazudnak a politikáról, Istenről és a szeretetről. Csak egy kérdést tegyél fel valakinek, ha minden fontosat tudni akarsz róla: Mi a kedvenc könyved?”, vagy hogy „Nem azok a dolgok határoznak meg minket, amiket összegyűjtünk, megszerzünk, vagy elolvasunk. Amíg itt vagyunk, csak szeretet vagyunk. Azok a dolgok, amiket szeretünk. Azok az emberek, akiket szeretünk.” Engem legalábbis meggyőzött. De mondhatom így is: inkább elhiszek egy ilyen könnyed regényt, mint sok mindent, amit a tévéhíradó valóságnak állít be, mert ez segít valahogy élni, túlélni, amaz meg nem.

 

Arról nem is szólva, amit a könyvekről meg a hozzájuk kapcsolódó emberekről mond (írótól kezdve kiadón, ügynökön, tanáron és könyvklubot indító rendőrön át az olvasóig), és az optimizmusról, hogy könyvre mindig szükség lesz, e-könyvek és egyebek ide vagy oda.

 

Részlet a regényből