Brandon Sanderson: Acélszív

A Vész lecsapott a világra. A Földön hirtelen megjelentek szuperképességekkel bíró lények, akik gyakorlatilag megállíthatatlannak tűnnek: sokuk halhatatlan, nem fogja őket a golyó, míg mások illúziókat hoznak létre, előre látnak a jövőben, vagy egyszerűen csak irányítani tudják a sötétséget. Ahány Idol, annyiféle képesség, ám egyvalami egyértelmű: az embereknek esélyük sincs ellenük. Egy idő után már lázadni sem próbálnak, inkább csak élnek az Idolok uralma alatt, reménykedve, hogy nem esnek áldozatául valamelyik nagyhatalmú lény szeszélyének. Az egykori Egyesült Államok területe felaprózódott, a városok felett a legnagyobb hatalmú Idolok vették át az uralmat – Új-Chicago felett például Acélszív, az egyik legerősebbnek tűnő Idol, aki látszatra rendet teremtett a városban, miközben persze az emberek csak rettegnek.

A fiatal David Charleston gyűlöli Acélszívet, aki megölte az apját, az akkor még csak nyolcéves fiú szeme láttára. Azóta eltelt tíz év, és David gyűlölete semmit sem csitult: az Idolok szakértőjévé akar válni, mindent meg akar ismerni a különleges lényekkel kapcsolatban, hogy majd egyszer megölhesse apja gyilkosát. Ugyanis valójában egyik Idol sem legyőzhetetlen: mindenkinek van egy gyenge pontja, aminek hatására elveszti uralmát az ereje felett. Ezt pedig ki lehet használni – és el lehet pusztítani. Ezeket a gyengeségeket keresi a Leszámolók nevű csapat is, akik egyedüliként küzdenek az Idolok hatalma ellen. Hozzájuk akar csatlakozni David is, hogy meggyőzze őket, Acélszív tökéletes célpontja lenne a következő akciójuknak. S amikor az a hír járja, hogy a Leszámolók Új-Chicagoban készülnek támadásra, Davidnek végre megadatik a lehetőség…

Miután idén ez már a második magyarul megjelent Brandon Sanderson regény, nem mondhatom, hogy az Acélszív a legszórakoztatóbb, amit idén olvastam, de abban majdnem biztos vagyok, hogy idén ősszel már nem fogok olyan könyvet olvasni, ami ennyire felpörgeti a rajongó-énemet. Hiába: Sanderson még mindig hihetetlen módon ért ahhoz, hogy megadja az olvasóközönségnek azt, amire az vágyik. Ezúttal talán csak annyi a különbség, hogy az Acélszív célközönsége egy kicsit fiatalabb a szokásosnál – nem szívesen nevezném young adultnak a kategóriára manapság rárakódott asszociációk miatt, de Sanderson kétségtelenül a fiatalabb (fiú) olvasókat célozta meg, ami igazából mindössze David figurája miatt tűnik fel, aki 18 éves, és az első igazán gyönyörű, önálló és vonzó lányt megpillantva azonnal szerelembe esik, ez viszont jelentős mértékben leköti a gondolatait (ráadásul ő narrálja végig a kötetet). Ettől eltekintve viszont olyan könyvről beszélünk, amely könnyedén felveszi a versenyt bármely más Sanderson-alkotással: kezdve rögtön a világ hátterével, ami elsőre ugyan nem tűnik különösebben izgalmasnak (mint egy szupergonoszos X-Men), de aztán, ahogy egyre mélyebben megismerjük ezt az Idolok által uralt Amerikát, úgy tűnnek elő az egyedibb, érdekesebb részei is. A pusztítás és az elnyomás következtében meglehetősen sötét és komor hangulatot az Idolok képességei tudják valamelyest színesíteni (én szívesen olvastam volna még több Idolról), ráadásul a gyenge pontjaik (és mivel sosem lehet tudni, pontosan mi is a képességük) miatt mindegyikük tartogat valami meglepetést, amitől a velük való harc is feszültebb lesz.

Nem mintha valaha is félnie kellett volna Sandersonnak attól, hogy nem lesznek elég izgalmasak az akciójelenetei – most talán minden korábbinál látványosabb csatákról olvashatunk (pedig azt hittem, a fémeket égető ködszerzetek küzdelmeit nem lehet tovább fokozni), de persze nem is várhattunk mást egy olyan könyvtől, ahol az egymással harcoló lényeket Epic-nek hívják (ők lettek magyarul Idolok). Legnagyobb örömömre a történet alapját a Ködszerzet-sorozathoz hasonlóan most is egy gyilkolós heist adja, tehát a csapat a könyv java részét tervezgetéssel és kisebb összecsapásokkal tölti, felkészülve a mindent eldöntő, eposzi küzdelemre, ami közben részletesebben megismerhetjük a csapat (természetesen a végletekig laza és jófej) tagjait – nem is tudom hirtelen, hogy kit emeljek ki: az állandóan vicceskedő, skót és ausztrál őseiről képtelenségeket mesélő Cody-t; a búskomor és sok titkot rejtegető Profot; a mindig barátságos és mindig reménykedő Abrahamet; a karakteres szépséget, Megant; vagy Davidet magát, aki nem csupán tudásával, de improvizációs képességeivel is a csapat hasznára van.

Az ajánló írásának kezdetekor elhatároztam, hogy ezúttal próbálok kicsit földhöz ragadtabban közeledni a legújabb Brandon Sanderson-kötethez, de úgy tűnik, hogy most sem sikerült visszafognom a rajongásomat. Az író tökéletesen érzi, mi szükséges ahhoz, hogy egymás után faljuk az oldalakat, hogy pillanatok alatt megkedveljünk egy-egy szereplőt, hogy miként kell néhány erősebb ecsetvonással felkelti a figyelmet egy érdekes háttértörténet iránt, hogy miért nem elég csupán az epikus csatákra koncentrálni, még ha olyan baromi jó is benne. Sanderson kombinálja a legjobb szórakoztató irodalmi vonásokat, s bár egyeseknek mindez kevésnek is érződhet, én maradok elszánt és kitartó rajongója: legfőképpen azért, mert minden írásában érződik a saját hangja, amit ugyan elrejt egy nagy adagnyi ötlet mögé, azért néha meghallani...