Főkép

Három Borbíró Bori regénnyel a hátam mögött, illetve több, Gaura Ágnessel történt személyes találkozó, érdekes és határozottan jó hangulatban eltöltött beszélgetés után már nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok, ha kézbe veszem a sorozat legújabb, az idei könyvhétre megjelent kötetét: mindenekelőtt természetesen gördülékeny cselekményre, pergő dialógusokra és elképesztő mennyiségű humorra, amelyek megfelelő elegye a felhőtlen szórakozást és az igazi kikapcsolódást jelenti számomra. Úgyhogy nem éppen gyanútlan, mit sem sejtő olvasóként vettem a kezembe a könyvet, de még így is meglepetésként ért a mindennél ütősebb indítás: Bori és Attila első fergeteges szóváltása. Viszonylag gyorsan olvasok, de amikor húsz oldal úgy kifog rajtam, hogy közel egy órányi időtartamra van szükségem az eléggé korlátozott oldalszám végigböngészéséhez, akkor annak bizony csak egy oka lehet: több időt töltök önfeledt kacagással és a nevetéstől szinte folyamatosan potyogó könnyeim törölgetésével, mint a szöveg olvasásával.

 

Igazán örültem, amikor a szerző a későbbiekben valamelyest visszavett a tempóból, mert nem hiszem, hogy sikerült volna túlélnem a kiképzést, ha egészen az utolsó oldalig ebben az ütemben repkedtek volna a poénok. Persze a továbbiakban sem kellett nélkülöznöm az ugratásokat, szép számmal kijutott az elmés, ugyanakkor nem minden célzástól, iróniától, illetve szarkazmustól mentes mondatokból, amelyek hatására még így is elég gyakran szakították meg az olvasást kuncogási rohamok. Érezhetően csökkent azonban a tempó, és én már azt a csekélyke engedményt is megbecsültem, amit kaptam, mert így legalább az események alakulására is oda tudtam figyelni.

 

A múzsacsók hatásának elmúlását követően visszatért Attila régi énje, aminek kifejezetten örültem, még akkor is, ha Borit azért nem éppen a boldogság feszíti belülről. Nekem ez a nyers stílusú és helyenként modortalan táltos akkor is sokkal inkább „bejön”, mint az érzelmes verziója – persze szigorúan csak olvasói szemszögből, mert Bori helyzete nem éppen irigylésre méltó, ugyanakkor a főszereplő páros immár megszokottá váló szóváltásai sokkal élvezetesebbek ebben a leosztásban. Attila pedig... Véleményem szerint sokkal több mindent rejteget, mint amit a viselkedése alapján elképzelnénk róla – csak reménykedem benne, hogy ez tényleg így van, és erről értesülhetünk is majd egyszer.

 

„Ahhoz, hogy az ember bevállaljon meredek dolgokat, kell egy adag vagányság meg egy abszolút reménytelen helyzet. Volt már ilyen, nem is egyszer.”

 

A megszokott szereplőkön kívül régóta nem látott résztvevők is felbukkannak, és a jelenlegi feladat megoldása szempontjából fontos új belépőkkel is megismerkedhettem. Bori körül sokasodnak az ellenségek és a szövetségesek, de sajnos kevés a megbízható, minden önző és számító befolyástól mentes partner. A hagyaték szövegének, illetve az azzal kapcsolatban folytatott csoportos konzultációnak köszönhetően nemcsak a következő lépésekre és a várható veszélyekre derült fény, de bizony egyes szereplők múltjába is betekinthettem, ezáltal pedig a karakterük is összetettebbé, még kedvelhetőbbé vált számomra, a világ felépítése pedig további lényeges részletekkel egészült ki. Az egyre összetettebbé váló cselekménynek és a fergeteges humornak köszönhetően úgy érzem, hogy ez a kötet a sorozat eddigi legjobbja: Ági egyre élvezetesebben mesél, fantáziája kifogyhatatlan, a szereplőit nem kíméli, és mindig képes újabb és újabb meglepetéseket okozni.

 

A Borbíró Bori regények jellegzetessége, hogy bár első olvasatra – csupán a felszínt érintve – könnyed és kifejezetten szórakoztató olvasmánynak tűnnek, de vitathatatlan, hogy rengeteg kutatómunka, hatalmas mennyiségű tudás és információ, valamint mindezek következményeként elképesztő mennyiségű tartalmas mondanivaló rejtőzik a poénok mögött. Nincs ez másként ennek a résznek az esetében sem, hiszen a korábbiakban Bori által felfedezett levél tartalmát hieroglif írásjelekkel rögzítették, amelynek megfejtését még a rejtélyes fogalmazásmód, valamint egy letűnt kultúra másfajta gondolkodása is nehezíti. Hősnőnknek minden tudását, tehetségét, logikáját, illetve a szóba jöhető segítségek esetében a rábeszélőképességét is be kell vetnie, hogy feltárja a háttérben megbújó titkokat, az egyiptomi mágiával kapcsolatos összefüggéseket, a családi vonatkozásokat, valamint ezek bizonyos lényekkel való kapcsolatát. A megszerzett információk azonban mégsem a biztonságát alapozzák meg, hanem minden eddiginél nagyobb veszélybe sodorják, egyben természetesen hihetetlen kalandok elé is állítják.

 

„A múlt csak annyiban érdekes, amennyiben sikerül megoldani a jövőbeli problémámat.”

 

A kialakult szituáció kellőképpen bonyolult, a papírdarabon szereplő szöveg, illetve a hozzá kapcsolódó utalások megfejtése jelentős mennyiségű kutatómunkát, illetve ennek megfelelő mértékű fejtörést és elmélkedést igényel. A feszültség folyamatosan növekszik, a probléma egyre megoldhatatlanabbnak tűnik, az utolsó félszáz oldalon pedig eszeveszett tempót diktál a szerző: itt már csak elvétve akad humor, helyette viszont olyan tartalmat kaptam, amelyet a legnevesebb horror- és thrillerszerzők is irigykedve olvasnának – kegyetlen és lélekromboló. Vagy az események alakulásának következményeként pont az ellenkezője?

 

„… sokszor egyszerűbb egy öleléssel elmondani az igazságot, mint szavakkal, amiket azért találtunk fel, hogy elfedjék az igazságnak legalább egy részét.”

 

Sokat gondolkoztam, hogy nyilatkozzam-e a befejezéssel kapcsolatban, de egyszerűen nem tudom magamban tartani az érzéseimet, kénytelen vagyok hangot adni a háborgásomnak: Ági, hát hogy tehetted ezt velem és a többi olvasóddal? Ilyen módon befejezni egy történetet, ilyen helyzetben hagyni a rajongóidat... Eddig is mindig lelkesen vártam az újabb Borbíró Bori regény megjelenését, de most... Ez már egyszerűen kínzás, nem tudok rá jobb kifejezést. Most már mindegy, remélem valahogy azért csak túlélnem a megjelenésig hátra lévő hónapokat – vigasztal a beígért novelláskötet várható megjelenése –, de kérlek, hogy siess, nagyon siess azzal az újabb történettel!