Főkép

Isten megparancsolta Ábrahámnak, hogy áldozza fel egyetlen fiát, így bizonyítva elkötelezettségét és hitét. Ábrahám pedig megtette volna, ha az Úr angyala közbe nem lép az utolsó pillanatban. Vagy tényleg feláldozta Izsákot, és csak az utókor szépítette a történetet, hátha úgy kevésbé tűnik véresnek a múltjuk? Az emberi faj az áldozatokra épül. Férfiak, nők és gyerekek, névtelen mártírok és nagy hősök áldozata árán jutottunk el mostani civilizációinkhoz, azonban sosem gondolkodtunk el azon, hogy miként változtatta meg mindez a kultúránkat és a gondolkodásmódunkat. Szükséges áldozatról és járulékos veszteségről szól a fáma, az erősek mindig eltiporják, vagy ha úgy tetszik, feláldozzák a gyengéket a saját túlélésük érdekében, és talán valóban ezek a véres döntések szükségeltettek ahhoz, hogy túléljünk. De tényleg minden áron túl kell élni?

 

Meddig húzódik a „cél szentesíti az eszközt” érv hatóköre? Amíg kellően magasztos a cél és nem túl szörnyű az eszköz, addig talán képesek vagyunk elfogadni ezt az elvet, képesek vagyunk hinni benne. De mi történik akkor, ha immár olyan eszköz árán juthatunk csak el a célunkhoz, amely túlmegy minden emberi gonoszságon? A Mithras űrhajó közel kétszázezer embert szállít keresztül az űrön, hogy benépesítsenek egy kolóniát, ám az út hosszú évtizedekig tart, s közben a hajó gyomrában, a hajtóműnél felébred valami borzalmas, valami elképzelhetetlenül szörnyű – és gyerekeket kezd követelni. A legénység nehéz dilemmával kénytelen szembenézni: feláldozhatnak havonta egy gyereket, hogy folytathassák az útjukat a fontos úti céljuk felé, s egyáltalán, saját túlélésük érdekében, vagy ez már olyan áldozat, amit nem hozhat meg az emberi faj?

 

Egy gyermek még feláldozható, ha közben kétszázezer ember megmenekül. Kettő is. Talán három vagy négy is. De meddig mehetünk el, amíg kétségeink nem lesznek? Mikor jön el az a pont, amikor belátjuk, hogy nem folytathatjuk ezt így tovább, mert olyan erkölcsi mélységbe taszítjuk az emberiséget, ahonnan nincs visszaút? A Mithrason szerencsére kitalálták a klónozást, aminek köszönhetően elnapolhatták a nehéz döntések meghozatalát: néhány hónap alatt létre tudnak hozni egy kifejlett gyereket, akinek tudata még nincs, ellenben a szörnyeteg már elfogadja áldozatként. Ezt a klón havonta oda tudják adni a szörnyetegnek, így megmenekülnek a „normális” gyerekek – ám még ez az ötlet is elindít olyan szemlélet- és gondolkodásmódbeli változásokat, amely az egész kolónia romlásához vezet: az élni akarás, a túlélésbe vetett szilárd hit és az akarat képes az emberiséget a legmélyebbre taszítani.

 

Nathan Evans kilenc éve, hónapról hónapra szembesül azzal, amint a titokzatos szörnyeteg elragadja a legújabb klóngyermeket. Az ő feladata, hogy a szörnynek mindig meglegyen az aktuális „tápláléka”, ő gondozza a klónokat, és ő bocsájtja végső útjukra is. Azonban ez a munka lassacskán teljesen elszigeteli a közösségtől – a többi ember ugyanis nem lát mást, csak a gyerekáldozatokat, azt már senki nem érti meg, hogy Evans nélkül már rég katasztrófába torkollott volna az űrhajó útja, esetleg még mindig „normális” gyermekeket kellene áldozni. Bűntudattal gyötört fájdalma ellenére mégis folytatja a munkát, hiszen tudja, hogy szükség van rá – még ha senki más nem is képes ezt felfogni. Túl a kétszázadik feláldozott klónon egyszer csak azt veszi észre, hogy az egyik „példány” más, mint a többiek – ez pedig olyan lelki sebeket nyit fel benne, aminek hatását talán az egész űrhajó megsínyli…

 

Ugyanis a lelki sérülései lassan teljesen felőrlik, ráadásul mindezzel egyedül kell megbirkóznia. Nincs senki, aki közel állna hozzá – vagy éppenséggel már mindenkit elidegenített magától –, ezáltal magába fordul, hogy ne érjék a külvilágból olyan hatások, amelyek még jobban szétroncsolják a személyiségét. Tudja, hogy igaza van, tudja, hogy munkája nélkülözhetetlen, ám azt is, hogy erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető, sőt, talán nem helyes, amit tesz, függetlenül attól, hogy az emberi faj túléléséért küzd. A többség lenéző véleménye ellenére is harcol, hiszen hiszi, a jövő, az élet, a szebb holnap reménye mindennél fontosabb. Onnantól kezdve azonban, hogy az érzelmei felülkerekednek rajta, hogy már nem pusztán tiszta akaratból és acélos elhatározásból cselekszik, ráébred: van az a határ, amit már nem szabad átlépni, történjék bármi is. Döntenie kell, ám egyre jobban érzi: a civilizáció mocsarából talán már nem is érdemes kikeveredni, talán jobb inkább az elmúlást választani, mint az erkölcstelen, szennyes életet.

 

Szélesi Sándor pedig Evans személyes drámáján át parabolát állít az egész emberiség elé: a civilizáció alapjait vizsgálja, s mindazt a változást, amit az évszázadokon át elkövetett szörnyűségek okoztak bennünk. Egy olyan társadalmat mutat be, amit már véglegesen megfertőzött a felszínesség – amit mondjuk nem egyszerű olvasni sem, köszönhetően annak, hogy rettentően idegesítő karaktereket sikerült festenie, akiknek a cselekedeteik és motivációik sem igazán szimpatikusak. Ezen túl azonban meglepődtem, ugyanis én abban a hitben voltam, hogy science fictiont fogok majd kézbe venni, ehhez képest a Szörnyeteg a hajtóműben inkább szépirodalom: így aztán a technikai egyszerűség (a komoly magyarázatok hiánya és az alapfelállás is erősített abban, hogy itt a sci-fi csupán díszlet a morális kérdések boncolgatásához) nem zavart, ellentétben a tolakodó írói hanggal, ami folyton kilépett saját keretiből, hogy egy-egy információt sulykoljon az olvasóba.

 

Ettől függetlenül a Szörnyeteg a hajtóműben mégis lebilincselő olvasmánnyá válik: Szélesi képes olyan erővel megírni a sokrétű, vallásos-mitologikus szimbolikában is bővelkedő történetet, hogy bizonyos részeknél komoly lelkesedéssel, sőt szenvedéllyel olvassam az eseményeket, és a köztük folyton előbukkanó elmélkedéseket. Annak ellenére is kifejezetten érdekesnek találtam ezeket a gondolatfolyamokat, hogy néha mintha elveszne saját mondandójában az író, vagy mintha túl sokat akarna markolni az összetett történelmi és morális kérdésekből. Persze ettől még bőven akadnak további felvetések, amelyekkel nem foglalkozik behatóbban – ilyen például a klónozás témaköre, amely bár általános sci-fi toposz, most mégsem merülnek fel igazán hathatós kérdések. Nem mintha amúgy hiányoznának: a Szörnyeteg a hajtóműben így is bővelkedik erkölcsi és filozófiai kérdésben, amelyek izgalmas perceket okozhatnak minden olvasó számára. Csak aztán nehogy mi is felfedezzünk egy szörnyeteget…