Főkép

Férfinak lenni.

 

Vajon mit jelenthet ez a két szócska? Először is: mi az, hogy férfi? Mikortól férfi a férfi, mikor növi ki az ártatlan gyerekkort, mikor hagyja maga mögött a fiúlét ábrándjait, hogy a férfilét komorsága felé forduljon? A komoly döntések, a felelősségvállalás vajon férfivá tesz? Szerelem és boldogság, sírás és szomorúság: vajon ezek kellenek ahhoz, hogy felnőjünk? Vagy egyáltalán nem is lehet felnőni, és lelkünk mélyén örökké fiúk maradunk? Másodszor viszont: mi az, hogy lenni? Vajon fiúból férfivá válunk, egyik pillanatról a másikra, egyik hétről a másikra, egyik évről a másikra? Egy hétfő reggel kinézünk az ablakon, és megállapítjuk: már férfi vagyok? Lehet egyáltalán valamivé válni? Nem csupán érezzük ezt a folyamatot, nem csupán érezzük, hogy már mások vagyunk, hogy már kinőttük a gyerekkort, hogy már magunkba olvasztottuk a múltunkat? Férfinak lenni. Ki akar egyáltalán férfi lenni?

 

Pedig ideje lenne felnőnünk, még ha nem is esik túl jól. Riasztó. Megijedünk a gondolattól, hogy komolyan kellene vennünk a saját sorsunkat. Hogy felnőttként kellene viszonyulnunk az érzéseinkhez, hogy meg kellene értenünk magunkat, hogy fel kellene dolgoznunk mindazon tragédiákat, melyek a múltban értek minket. Hogy nem temetkezhetünk többé a gyermekkor egyszerűsége mögé: többé nincs helye a felszínességnek, nincs helye annak, hogy könnyedén vegyük a többi embert. Muszáj megértenünk másokat és önmagukat – kapcsolataink csak akkor működhetnek, ha értelmesen és komolyan viszonyulunk hozzájuk. Beszélnünk kell. Beszélnünk kell gondjainkról, érzéseinkről, bajainkról – másokról és másoknak. Nem ragadhatunk örökké a fiúk érzelemvilágában, ki kell lépnünk ebből a bizonytalanságból. Talán ezt jelenti a felnőtté válás.

 

Krusovszky Dénes jól érti ezt: a fiúk országában élünk, ahol senki nem akar felnőni. Megrémülünk az ötlettől is, hogy a jövőben netalán elgondolkodjunk önmagunkon. Így aztán ez uralja a napjainkat: gyerekként viszonyulunk a többi emberhez, sőt, saját problémáinkhoz és tapasztalatainkhoz is. Nem feldolgozni, megérteni, átérezni akarjunk gondjainkat, hanem túllépni rajtuk. A szőnyeg alá söpörni és megfeledkezni róluk. Pedig ez nem segít: lehet, hogy túl tudunk lendülni mindezeken, de valahol a bőrünk alatt, a lelkünk mélyén tüskeként ott maradnak, és megváltoztatnak. Lehet, hogy csak kicsit, éppen csak észrevehetően, ám ez is pont elég ahhoz, hogy kapcsolataink megromoljanak, ami csak további gondokat és kétségeket szül. De az is lehet, hogy végérvényesen megváltozunk, annyira, hogy értelmetlen tovább folytatni a régi életünket.

 

Minderről és még sokkal többről is szólnak Krusovszky Dénes novellái: szorongásról, félelemről, kétségbeesésről, hallgatásról, szomorúságról, rémületről és az ezek mögött lágyan pislákoló lehetőségről. Lehetőségről valami szebbre, jobbra, boldogabbra – arról, hogy így is lehetne, így is tehetnénk, így is cselekedhetnénk, ám aztán mégis elutasítjuk ezt a lehetőséget, hogy a könnyebbet, egyszerűbbet válasszuk. Krusovszky főszereplői mind küzdenek azzal, amivel mi mindannyian: hogy miként dolgozzunk fel egy traumát, miként tudjuk újra „egyenesbe” hozni kisiklott életünket, ám azt még egyikünk sem érti, hogy nem kaphatjuk vissza a régit: együtt kell élnünk a tapasztalatinkkal, s ezáltal kell egy új életet felépítenünk, ami nem lesz jobb vagy rosszabb, mint az előző: egyszerűen más. Ezt pedig el kell fogadni ahhoz, hogy még újra feltűnjön a boldogság lehetősége, hinni kell abban, hogy lehet még örülni ebben az olykor kissé borongósnak és szürkének tetsző világban. Csak ehhez először fel kell nőni.

 

Amihez pedig lehet, hogy A fiúk országa novellái is adnak némi kapaszkodót. Mert rádöbbentenek saját hibáinkra, saját butaságainkra: hiszen mindannyiunk előtt ott áll a szebb élet lehetősége, de mégsem ragadjuk meg. Nem kellemes ezzel szembesülni, ráadásul Krusovszky sajátos stílusával egészen mélyre hatol a lelkünkben (legalábbis a férfiakéban: el nem tudom képzelni, hogy a hölgyeknél mennyire működhetnek a novellák). Idén Babiczky Tibor után ő már a második olyan szerző, aki költemények után prózával próbálkozik, ám azt kell mondanom, hogy Krusovszkynak talán valamelyest jobban sikerült: finoman költői mondatai nem tolakodnak, viszont jól elkapja a megfelelő drámai hangot, még a néha túlzó hatásvadászat ellenére is. Mindennapinak tetsző szituációkról ír, nincs semmiféle világmegváltó dráma: csupán egyszerű emberek nem olyan egyszerű életéről beszél, amilyennel akár mi is találkozhatnánk. De azért inkább abban reménykedünk, hogy soha nem kell megismerünk ezeket az élethelyzeteket. Hátha akkor soha nem kell felnőnünk.