Főkép

Monográfiát olvasni szerintem nem egyszerű dolog. Ha nem szakmai alapon fekszik neki az ember az érdeklődését felkeltő témának, akkor előbb az olvasmányosabb és nem túl nagy terjedelmű ismeretterjesztő információforrásokkal szokás kezdeni, s ezek után, ha tovább akarja mélyíteni az ismereteit, akkor már a tudományos(abb) művek szoktak következni. És ez általában elég is, nyugodtan lehet elégedetten hátradőlni. Néha azonban feltűnik egy-egy cím a látómezőben, és befészkeli magát az ember agyába a gondolat, hogy mi lenne, ha még ezt is elolvasná ismeretbővítés céljából…

 

Valahogy én is így jártam Szita Szabolcs könyvével. Megláttam egy könyvkatalógusban, és onnantól kezdve nem volt megállás, amíg neki nem fogtam az olvasásnak. Viszont egy monográfia a legkevésbé sem a könnyed vagy könnyen olvasható kategória – mivel az a szerző célja, hogy az adott témában mindent a legrészletesebben, leghitelesebben írjon le, ellátva a lehető legtöbb kiegészítéssel, igen nehezen vagy körülményesen olvasható kötetek is születnek.

 

Szita Szabolcs ráadásul nem kevesebbet tűzött ki célul, mint bemutatni a náci terrorgépezet hivatalos szerveinek kiépülését és tevékenységét Magyarországon. Mindezt a kötet szabta terjedelmi határok között a legaprólékosabban, szigorúan és kizárólag csak a dokumentált adatokra támaszkodva. A végeredmény, A Gestapo tevékenysége Magyarországon 1939-1945 című kötet mindezeknek maradéktalanul eleget is próbál tenni. Láthatjuk, hogyan épült fel a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA), ezen belül, hogyan tagozódtak a különböző szervei – köztük a Geheime Staatspolizei (röviden Gestapo) –, kik voltak az irányítók és mik voltak a feladataik, majd ezek után megismerkedhetünk a Gestapo európai, illetve magyarországi, az Anschluss-t és a megszállást megelőző tevékenységével (fedett ügynökök beépítése, besúgóhálózat kiépítése, információszerzés).

 

Itt azonban még nem áll meg Szita Szabolcs. Kimerítően ismerteti, hogy az 1944. március 19-ét követő német megszállás alatt megkezdődött a totális leszámolás mindenkivel, akiről úgy döntöttek, hogy a náci Németország ellensége: elég volt egy „jóindulatúan” elejtett – akár igaz, akár nem – félmondat valakiről, hogy kommunista, zsidó, nem hisz a végső győzelemben, ócsárolja a németeket, az illető „védőőrizetbe” került, aminek a vége a legtöbb esetben valamelyik koncentrációs tábor volt. A „védőőrizetesek” szinte minden értéktárgya a német vagy a magyar rendőri/titkosrendőri szervekhez került, miközben a Gestapo – a Hain Péter vezette Állambiztonsági Rendészettel kiegészülve – hangyaszorgalommal igyekezett mindenkit letartóztatni, aki nem volt fanatikus híve a rendszernek. Sem a magyar állami vezetés – élén Horthy Miklóssal –, sem a németekkel szinte mindenben együttműködő magyarországi zsidótanács nem volt képes megakadályozni a letartóztatásokat és a deportálásokat. A magyar állam szabadon bocsátási kérelmeit a német hatóságok csak a legritkább esetben teljesítették.

 

A meghiúsult kiugrási kísérletet követően (1944. október 15.) aztán elszabadult a pokol. A Hain Péter vezette „magyar Gestapo” és a nyilasok szinte versenyt futottak a Gestapoval a letartóztatások és rablások tekintetében – szinte hihetetlen, hogy amikor a szovjet csapatok már a Dunántúlon folyatták harci cselekményeiket, és minden épeszű ember tisztában volt azzal, hogy a háborút Németország elveszette, a terrorgépezetek irányítói a hamarosan visszafoglalásra kerülő területek rendvédelmi feladatait tervezgették.

 

A fentiekből mindenki számára világossá válhat, hogy a Gestapo nemcsak a magyarországi zsidósággal akart leszámolni, hanem minden „rendszerellenesnek” vélt személlyel is. Így került célkeresztjükbe Keresztes-Fischer Ferenc, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kállai Gyula, Nagy Ferenc és megszámlálhatatlan másként gondolkodó. A mai napig nincsenek pontos adataink az üldözöttekről, a német vagy magyar Gastapo karmai közé került bebörtönzött, megkínzott, és nagyon sok esetben onnan csak a halállal megszabaduló honfitársunkról. Szita Szabolcs könyvében számos áldozat nevét megtalálhatjuk, de alapvetően nem ezzel a céllal íródott, noha részletes képet kapunk a háború utáni időszakról is: hogyan vergődtek haza a túlélők, hogyan alakították meg saját önsegélyező szervezeteiket és ezek ellen hogyan lépett fel egyre durvábban a kommunista államhatalom. A szerzőnek azonban nem feladata a történtek minősítése és az ítélkezés sem - ez mindenkinek a saját lelkiismeretére van bízva.