Főkép

A legutóbbi ajánlómban, a Gerard van Emmerik Csibefiújáról írt ismertetőmben arról panaszkodtam, hogy milyen kevés holland szépirodalmi művet fordítanak magyarra, és milyen kevés hazánkban az igazán befutott németalföldi szerző – erre tessék, a legutóbbi olvasmányom is holland szerző műve, jelesül a meglehetősen sok és bonyolult keresztnévvel rendelkező A. F. Th. van der Heijdené. Róla elmondható, hogy hazájában igen népszerű, számos sikeres regénnyel a háta mögött valódi sztárírónak számít, de „természetesen” a Gondolat Kiadónál most megjelent Tonio az első magyarul is elérhető mű tőle.

 

A könyv nem igazán árul zsákbamacskát, hisz az alcíme is az, hogy Rekviemregény. A majd félezer oldal van der Heijden fiáról, a 21 éves korában Pünkösdvasárnap autóbalesetben életét vesztő Tonióról, illetve a szülőket ért veszteségről szól. Különös véletlen, de a könyv olvasását én is Pünkösdvasárnap kezdtem, ráadásul meglehetősen rossz hangulatban. Maga az ötlet, miszerint csak és kizárólag írással próbálnak életre kelteni egy szeretett személyt, nem teljesen újszerű, hisz a David Grossman által írt A világ végére magyarul is elérhető, amiben a szerző hasonló módon próbál emléket állítani háborúban elesett fiának.

 

Talán hihetnénk azt is, hogy van der Heijden terápiás célból írta ezt a művet; azonban a Tonio sokkal több ennél, igazi hamisíthatatlan szépirodalom, számos utalással, párhuzammal és ellentéttel, amiben az ő, illetve felesége fájdalma, érzései, reakciói ugyanolyan fontosak, mint egyetlen fiukhoz fűződő emlékeik. A németalföldi szerző pedig nem tud, és nagy valószínűséggel nem is akar kibújni a bőréből, végig íróként viselkedik (hogy mást ne mondjak, mikor a rendőrök közlik vele a baleset tényét, ő inkább a rendőrök reakcióit figyeli, ugyanis éppen regényt tervez írni egy rendőrgyilkosságról). Ezek a fentebb említett írói technikák adnak vázat a történetnek és tartják össze az egész könyvet, meglehetősen profi módon. Csak hogy néhány példával megvilágítsam: az egymás mellé illesztett idősíkok, a két kórházba tett utazás, először a szülészetre, majd 21 évvel később az intenzívre, illetve a születés utáni (tetsz)halálból életre kelő és a lélegeztető gép lekapcsolása után a valódi halálba jutó Tonio képe egymást váltva egészen megrázó.

 

A majd’ félezer oldal alatt egészen részletesen megismerjük Tonio van der Heijden életét születésétől korai haláláig. Minden kisebb-nagyobb eseményről értesülünk, meglehetősen kendőzetlenül, elvégre az író apa nem akar eltitkolni semmit. Sem magáról, sem a fiáról. Bár kettejük kapcsolata nagyon jó és szoros volt, a rengeteg öröm és csodás közös élmény mellett őszintén ír saját alkoholizmusáról és arról is, hogy az újszülött és csecsemő Tonióval nem törődött annyit, mint kellett volna, vagy arról, hogy fia sokáig nagyon bizonytalan volt mindenben, hiába költözött el otthonról, a szüleit pumpolta, mindent félbehagyott, amibe csak belekezdett, és talán még szűz is volt. Ez utóbbi miatt is nagyon fontos volt a szülők számára, hogy megtalálják azt a rejtélyes lányt, akit néhány nappal a halála előtt Tonio fotózott, és aki minden bizonnyal sokat jelentett neki (ez a szál különösen nagy feszültséget teremt a könyvben).

 

A. F. Th. van der Heijden sokáig küszködött érzéseivel, nem tudta úgy kiadni magából, mint dühöngő és sokszor hisztérikus sírásban kitörő felesége, az ő szomorúsága, bűntudata, dühe és szeretete mind-mind a bensőjében maradtak, és úgy fojtogatták, mint Toniót a csillapíthatatlan belső vérzés a halotti ágyán. Az apának végül, nagyban az írásnak köszönhetően csak sikerült felépülnie ebből. A Tonióval tovább tudott lépni, és egyúttal egy régi, megszegett ígéretét is valóra váltotta: ugyanis miután hosszas viták után úgy döntöttek, hogy gyereket vállalnak, megígérte Mirjamnak, hogy naplót vezet a fiáról, amit az a 18. születésnapján kézhez fog kapni, és abba belepillantva mindent megtudhat addigi életéről. És bár a naplót folyamatosan vezette, mégsem adta oda egyetlen gyermekének, de annak halála után felhasználta azt, hogy a Tonio olyan pontos legyen, amennyire csak lehetséges. Talán véletlen, de a regény pontosan kilenc hónapig készült.

 

Amit vállalt, azt nagyban teljesítette is van der Heijden, egy nagyon pontos, részletes és alapos portrét ismerhetünk meg a fiáról, s amennyire lehet, élővé varázsolja őt azoknak a százezreknek a számára, akik nem ismerhették személyesen a fiút. Egy vérbeli regényíró ennél talán nem is állíthatna szebb emléket egyetlen gyermekének.