Főkép

„A betegség az élet sötét oldala, a kínosabbik; a terhesebb állampolgárság. Ugyanis minden ember kettős állampolgársággal születik, egyaránt polgára az egészség és a betegség birodalmának. Bár mindannyian szívesebben használjuk az egészség útlevelét, előbb-utóbb valamennyien rákényszerülünk, hogy ha rövid időre is, de átlépjünk a másik királyság állampolgárának szerepébe.” (Susan Sontag)

 

Idézetet idézek egy könyvből, mert Susan Sontagnak ez a pár sora megkerülhetetlen. Esszenciája annak, amit orvos betegéről, és súlyos beteg ember magáról gondolhat. Nem véletlen kezdi Siddhartha Mukherjee tudománytörténeti munkáját ezzel az öt sorral.

 

Nem hiszem, hogy ez a könyv mindenkinek való volna. Nem is azért, mert természettudomány, nem is azért mert vaskos, de mert már a címe olvastán sokakat zsigeri félelem fog el. A rettegve tiszteltről szól, a „betegségek császáráról” – ahogy az eredeti cím megszólítja tárgyát –, a kórról, amelyről halálfélelemmel, reszkető hódolattal merünk csak beszélni. A rákról. Így, ebbe a hörgő szótagba sűrítve minden szörnyűséget.

 

Siddhartha Mukherjee gyakorló onkológus. Tehetséges szakember, aki szakorvosképzését a bostoni Dana-Farber Rákintézetben végezte. Bostonban mintha működne valamiféle környezeti hatás, vagy talán a buzgó telepesek kollektív tudattalanja. Az egyetemi élet mindennapjaiba bekapcsolódó szakember jelöltek az átlagnál jobban megnyílnak, igyekeznek minden érzékükkel a lehető legtöbbet befogadni, megérteni, és tenni. Dr. Mukherjee kétéves onkológiai ösztöndíja első, lehangoló szakaszából kilábalva nemhogy megszokta volna a körülötte taroló halált, nemhogy érzéketlenné vált volna, inkább napi munkáján túl is bevonódott. Gyökerekig ásva, történeti távlatban – ha maradunk a tiszteletteljes megszemélyesítésnél –, szinte életrajzi szinten akarta megérteni ellenségét, a rákot.

 

A könyv egymást követő fejezetei térben és időben másutt indulnak, de szigorú kronológiával, lebilincselő oda-visszautalásokkal, tudományos részletességgel dolgozzák fel a daganatos betegségek diagnosztikájának és kezelési stratégiáinak történetét. Valamint – nem utolsó sorban –, filozófiai alapossággal azt, ahogyan a daganatos betegséghez, illetve magához a daganatos beteghez viszonyul az emberiség. Mindeközben néha, rövid folytatásokban olvasunk a harmincéves, Massachusetts állambeli, Ipswichben élő óvónő, Carla Reed betegkarrierjéből, aki Mukherjee akut leukémiával küzdő páciense – ilyesformán akár múzsája is – volt éppen abban az időben, amikor a könyv megírásának gondolata megfogant benne.

 

Imhotep első leírása – „Ez egy olyan csomó, amelybe bele kell nyugodni.” –, Sydney Farbernek, a Bostoni Gyermekkórházban végzett úttörő kemoterápiás kísérletei, a csodálatos módon megmenekült Jimmy gyerek története (aki valójában sosem volt Jimmy, mégis arca és szimbóluma lett egy rendkívül sikeres alapítványnak) a rádium lányok, az első gyógyult heredaganatos beteg; egy detektívregény nem lehet izgalmasabb a daganatos betegségek jó pár évszázada tartó, az utóbbi ötven évben akcelerálódó kutatásánál. Lehetne ez az egész dagályos és érdektelen, de nagy szerencsénkre Mukherjee irodalmi igénnyel ír. A könyv elnyerte a Pulitzer-díjat, a Könyvek Egy Jobb Életért díjat, meglepetésként a Guardian első könyveseknek járó díját, amelyet irodalmi művek szerzőinek szoktak odaítélni, a Time Magazin pedig minden idők legjobb 100 non-fiction könyve közé választotta.

 

Részemről a kötet „véletlen találat” volt, egészen mást kerestem a könyvesboltban, amikor tekintetem az elegánsan semmitmondó, ártalmatlan tarisznyarákkal illusztrált borítóra vetődött. Általában nem olvasok „népszerű orvostudományt”, de ez a kötet az utóbbi évek egyik kiemelkedő olvasmányává vált számomra. A Betegségek betegsége témájában ismeretterjesztő mű ugyan, de megvalósításában annál jóval több. A szerző alapossága és nagyregényeket megszégyenítő nyelvezete magasan az átlag fölé emeli.