Főkép

Időrendben olvasva Hassel könyveit nem nehéz észrevenni a fejlődést, amely stílusában végbement. Korai regényei elsősorban mondanivalójuk újszerűsége miatt letehetetlenek, ám ezeken időnként még érezni, hogy nem egy főállású író tollából származnak. Az ötödik-hetedik könyv táján azonban ez megváltozik, nyugodtan mondhatjuk, a dániai gyökerekkel rendelkező szerző az eltelt évtizedekben „megtanult” írni. Mesélni meg már eddig is tudott.

Jelen kötet pedig már a tizenharmadik történet, amelyet saját élményeiből építkezve megoszt velünk. A négy, egymástól jól elkülöníthető részből összeálló könyv vitathatatlanul legjobb része a címben említett börtön megszerzéséért vívott harc leírása. Ez annyira elementáris erejűre sikeredett, hogy szerintem túltesz minden eddigi könyvén. Az a szakadatlan őrület, ami egyre tovább hajtja a katonákat, miközben vérben, sebesültekben és halottakban gázolnak előre (majd hátra), zsigeri szinten érinti meg az olvasót. Ehhez képest a két hátországban játszódó fejezet már-már nyugisnak számít. Ez persze csak látszólagos, hiszen ahol ezek a börtönre érdemes katonák felbukkannak, semmi sem marad érintetlenül. De az itt történtek csupán játszadozásnak tűnnek a fronton átéltek után.

Azért mindent összevetve két gondolat fogalmazódik meg bennem azon kívül, hogy régen olvastam ennyire izgalmas és véres háborús regény. Egyrészt az, hogy a háborúkban mindig azok szenvednek a legtöbbet, akik egyáltalán nem kívánnak hadakozni, hiszen nem a sokcsillagos vezérkar lapul a lövészárok mélyén, miközben tankok dübörögnek a fejük felett, és nem is a politikusok, a vezérek nélkülöznek a hátországban az élelmiszerhiány miatt. A másik elképzelés pedig az, hogy milyen jó lenne hasonló kaliberű regényt olvasni a másik oldal szemszögéből. Hiszen büntetőzászlóaljak a Vörös Hadseregben is voltak, és ott sem volt rózsás a helyzet. Talán majd egyszer.

A szerző életrajza