Főkép

Kleinheincz Csilla második regénye 2007-ben jelent meg először. Megannyi oka van annak, hogy újra kiadásra került – legfőképp az, hogy lehetőség nyílt rá, hogy mielőtt a folytatása megjelenik, az írónő némileg átdolgozza az Ólomerdőt, és az is napvilágot lásson – új köntösben, új kiadónál.

 

Van, amiben hasonlít az Ólomerdő az első Kleinheincz regényre (Város két fül között), és van, amiben nagyon is különbözik, de legfőképpen is az a következő lépcsőfok volt, amit annak idején reméltem, vagy ha úgy tetszik: elvártam Csillától. Egy remekbe szabott mű, mely amellett, hogy továbbra is a fantasy szó szerinti értelmezésén, s nem kliséin alapul, szerkesztettség, irodalmiság és hatás terén is hozta azt a fejlődést, illetve szintet, amire a debütáló kötet alapján számítani lehetett.

 

Tudható, hogy a regény megszületésére hatással volt az első kiadójánál, a Delta Visionnél 2006-ban megjelent 77 {hetvenhét} című novellaválogatás, melybe az írónő, lévén szerkesztője, nem írhatott semmit, ám a 77 témája (magyar népmesei elemekből kiinduló sci-fit illetve fantasyt  tartalmazott, részben egy pályázat legjobbjaiból válogatva) annyira bejött neki, hogy megihlette, s ebből lett az Ólomerdő. Érdekes, egyszersmind hosszas kutatást igényelő feladat lenne kielemezni, mely népmesékből, legendákból és mítoszokból merít – mindenesetre a Fehérlófia mondakörre megannyi apró utalást találunk benne.

 

A történet főszereplője, ahogy a Város két fül közöttnél is, egy tinédzser lány, a 13 éves Emese, aki feketében jár, metal zenét hallgat, és Gödöllőről utazik nap mint nap Pestre, az iskolába. A különcséghez ennyi is elég lenne, ám Emese nem csak ennyiben más, mint a többi gyerek. Neki tündér az anyja, aki ráadásul kiskorában elhagyta őt és az apját. S mintha ez nem lenne elég teher: a lányra is vonatkoznak a tündéreket is megkötő törvények. Elsősorban is: ha valamit megígér, és nem tartja be, akkor biztosan valami rossz fog vele történni. És ritkán ússza meg egy kellemetlen rosszulléttel...

 

A szülői felügyelet és saját balsorsa ellen lázadó tinédzser aztán egy nap ráébred, hogy képes átjutni abba a másik világba, ahova anyja távozott, és ahol létezik a mágia, a tündérek és egyéb nem teljesen emberi lények. Át a Rengetegbe, a különféle fémerdőkbe, a mesék földjére. Ahol senki és semmi sem olyan, mint a kisgyerekeknek felolvasott, megszelídített népmesékben... Emese a saját bőrén tapasztalja meg a tündérek gonoszságát, hazugságait, azt, hogy senkiben (még saját szüleiben) sem bízhat. Ám őt sem olyan fából faragták, hogy magára vállalja a minden kínt és álnokságot elszenvedő, tehetetlen áldozat szerepét...

 

Csilla valami szédületesen bonyolítja a történet egyre kuszálódó szálait (ráadásul az új kiadásnak már az eleje is feszesebb, gyorsabban kebelez be a sztori és a miliő – lényegi átírás is csak ezen a részen történt). Többször is olyan feszítettnek éreztem a regényt, ahogy az elhallgatások és félreértések hatására egyre borzasztóbb irányokat vett a sztori, hogy egyszerre támadt kedvem azonnal a sutba hajítani és egy ültő helyemben végigolvasni. Híven az igazi, eredeti mesékhez-mondákhoz, kíméletlen a szereplőivel. Egyszerre karcol és kelt elvágyódást ez a könyv. Természetesen elsősorban a felnőtté válásról szól, de úgy általában is tanít valamit az életről.

 

 

Összefogottabb és áthatóbb, mint a Város két fül között volt, és ez a szereplőire is igaz. Mind az ember-, mind a másvilági szereplők valóságosak, árnyaltak, összetettek, és bár maga a történet is lehetőséget ad a folytatásra, elsősorban mégis Emese, Rabonbán és a többiek további jellemfejlődése miatt várom. Hogy megtudjam többi titkukat, hogy miért lettek azzá, amik, s mivé válnak a későbbiekben.

 

Ahogy az első regénynél, itt is különös ízt ad, hogy részint a magyar olvasó számára ismerős helyeken játszódik a történet. És bár nem ezek adják a legfőbb helyszíneket, mégis, egy-egy mondatba is annyi varázst sűrít Csilla, hogy az olvasó ezentúl már sosem fog tudni ugyanúgy nézni a könyvben felbukkanó helyekre. Csakígy elbűvölő, megragadó pluszt jelent a magyar folklór mindent átható jelenléte. Meglehet, kevés az igazán direkt, konkrét elem, ami innen származik, az olvasóban akkor is mélyen rejtező húrokat pendít meg az Ólomerdő, még ha akár gyermekkora óta nem is foglalkozott magyar népmesékkel. Így egyszerre idegen és ismerős, félelmetes és a „miénk” a regény világa.

 

Nem tagadom, ahogy haladtam az olvasással, úgy bűvölt el, úgy szippantott egyre jobban magába, és ez nem pusztán Kleinheincz Csilla írói kvalitásainak folyománya, de ezen igazi (úgy értem, politika-mentes) magyar gyökerek „megbolygatása” miatt is. S ha már Csilla kvalitásai: nagyszerű, ahogy az egyes alfejezeteket egymásba fűzi, akár folyondárok, borostyánok, fák és bokrok hajtásait-leveleit Emese, amikor rajzol.

 

És az is tetszett, hogy bár a könyv elején még eszembe jutott Susanna Clarke-tól A Hollókirály (az ő tündérei hasonlóan kiszámíthatatlanok, és elvarázsolt, ködös erdei is rokonai az Ólomerdő komor Rengetegének), ám igen hamar elfeledtette velem a vihartól és mágiától felkorbácsolt, megvadult erdő módjára magával ragadó-rántó sztori, s a végére nyomuk sem maradt. Helyüket átvette a bizonyosság, hogy Kleinheincz Csilla újra, s még inkább kiemelkedőt alkotott. S most már, ha minden igaz, a folytatásra sem kell sokat várnunk. Hét esztendő már eltelt…