Főkép

Robert Low 19 éves volt, mikor haditudósítóként a háborús Vietnámba ment. Ámbátor egy életre elege lett a háborúból, később a délszláv válságról is tudósított. Emellett azonban napjai zömét Skóciában töltötte és tölti. Regényeket ír, és aktív tagja egy viking hagyományőrző társaságnak.

 

A Felesküdöttek saga negyedik kötete A Sárkányhajó. A fentiek fényében nem meglepő, hogy Low minden apró részletre odafigyelve, lenyűgöző hitelességgel ír a valódi vikingekről, hogy ők milyenek is lehettek valójában. Nála nincs helye pátosznak, romantikus elképzeléseknek és az ógermán mítoszokra jellemző emelkedettségnek, viszont ha szereplői mégiscsak valamiféle nemes cselekedetre ragadtatják magukat, akkor az is igazinak tűnik, és annál nagyobb a hatása.

 

Low az első három részben sem finomkodott (noha az öncélú kegyetlenség sem kenyere), de a negyedikben úgy istenesen megzúzza Ormot és Felesküdötteit. Még ha a cselekmény tartalmaz is visszatérő/ismerős elemeket, és az a megoldás, hogy múltjuk árnyai visszajönnek bosszút állni, eléggé lerágott csont is, a könyv letehetetlenül izgalmas. És igen, megint el kell búcsúznunk egyik-másik, a maga módján szerethető gyilkos-vérbenfürdő-vadtulok vikingünktől. Gyanús ez nekem, hogy George R. R. Martin, a Trónok harca/Jég és tűz dala sorozat írója, aki még Low-nál is brutálisabban bánik a szereplőivel, Low-hoz hasonlóan idősebb fószer nagy szakállal és mackós kiállással. Nem tudom, ismerik-e egymást, de nem csak külső alapján tűnnek testvéreknek, annyi szent.

 

Ha már szóba került a szentség: Low, ha belesző is regényeibe viking mítoszokat, legendákat és meséket (s teszi ezt remekül!), hősei viszonylag ritkán viselkednek igazi hős módjára. A vikingek spiritualitását, szellemiségét, tehát mindazt, ami számukra szent, ehhez illőn ábrázolja – baromi érdekes és hatásos, ahogy megeleveníti, mint félték ezek az emberek az isteneik haragját, mint tartották magukat mai szemmel sokszor furának, idegennek ható törvényeikhez, s hogy ebben mégis mennyi szépség is volt.

 

Ebben a részben is tanúi lehetünk a viking hagyományok és kultúra, illetve az egyre terjeszkedő kereszténység összeütközésének – Low továbbra sem teszi szimpatikussá az utóbbit. De ő egyébként sem politikai korrektségéről híres, és ez olyan elem, ami egy vikingekről szóló regényben alapvető fontosságú. Low gyakorlatilag minden népről leír valami rosszat, akivel csak összefutnak Ormék – de a vikingeket sem emeli föléjük. Persze, szereti őket, s az olvasó sem különben. Viszont annak nem tudtam nem örülni, hogy amikor a mai Lengyelország területén járó Felesküdöttek összetalálkoznak őseinkkel, az épp Géza fejedelem alá tartozó magyarokkal, akkor rólu(n)k egészen pozitív képet fest Low. Ha jól emlékszem, még a hunokat sem kímélte, mikor épp ők voltak soron, de a magyarok az egész sorozat legjobb arcai közé tartoznak. (Low pedig lovasíjászatot is tanult.)

 

De nem csak emiatt érzem úgy, hogy a sorozat eddigi legjobbja A Sárkányhajó. És bizonyosan nem azért, mert annyit szenvednek Ormék. A visszatérő (egyáltalán: még életben lévő) ismerős vikingek remek karakterek, a cselekmény rém izgalmas, és a beleszőtt, roppant tudásanyagot annyira ügyesen helyezte el Low, hogy az ember szinte észre sem veszi, hogy mi mindent megtanult. Jöhet a folytatás!