Főkép

Meggyőződésem, hogy sem itthon, sem pedig külföldön nem kell már bemutatni az olvasóknak Szergej Lukjanyenkot. Az orosz science fiction és fantasy szerzőnek ugyebár – többek között – olyan könyveket köszönhetünk, mint az Őrség sorozat kötetei, az Ugrás duológia vagy éppen a Világok őre és az Őrök világa nagyszerű kettőse. Most pedig itt egy újabb, két részből álló sorozat első kötete és az író ismét megmutatta, hogy nem fogyott még ki az öletekből – a szórakoztatás és a mesemondás a vérében van.

 

Ebben a regényében sem rugaszkodik el nagyon a valóságtól, éppen csak a szükséges mértékben, csak egy picit, hogy az olvasó elfogadhatónak, mi több, elgondolkodtatónak érezze az elbeszélést. Mi lett volna, ha? Ezernyi lehetőség van, amit fel lehet használni egy történethez, de Lukjanyenko úgy döntött, hogy nem egy, hanem rögtön két helyen piszkálja meg a múltat, két lényeges ponton forgatja ki sarkaiból az ismert világot és állítja más irányba a történelem szekerének rúdját.

 

„Mindig így történik, ha a szerencse magától kerül a kezedbe. A siker gunyoros, szeszélyes madár – nem tarthatod magadnál. Már régen tudom, ha szerencsém volt valamiben, számíthatok a nyomában valami bajra.”

 

Mert mi lett volna, ha a kisded Jézus nem éli túl Heródes betlehemi mészárlását, ezért az Úr kénytelen mostohafiául fogadni egy másik fiút és annak az Igét, azaz egy varázsszót adni, amivel csodákat tehet? A fiúból később hatalmas uralkodó válik, akit Üdvözítő néven ismer a világ, és akinek a csodatévő isteni hatalommal felruházva sem sikerül elérnie a kitűzött célt, azaz az emberiség megváltását. Az Üdvözítő végső elkeseredésében eltünteti a világból a haditechnika és ipar fejlődéséhez nélkülözhetetlen vasércet, ezzel egy másik innovációs útvonalra kényszeríti az emberiséget. Eltelt közel 2000 év és a vas hiánya erősen rányomta a bélyegét a bolygó életére: a tudományos felfedezések még váratnak magukra, a tengereket vitorlások járják, az ég meghódítása is éppen csak megkezdődött, a repülő szerkezetek képességei pedig eléggé korlátozottak. Mindezek mellett viszont elterjedt az Igék használata, amellyel bármit el lehet rejteni egy másik, párhuzamos dimenzióban. Az Ige azonban nagy kincs és nem rendelkezik vele mindenki.

 

Főhősünket, Angolna Ilmart, a tolvajt kényszermunkára ítélték és több társával együtt a Gyászos-szigetekre szállítják. A foglyok között egy fiatal fiú is van, akiről Ilmar sejti, hogy nem az, akinek mutatja magát: a viselkedése nem jellemző a tolvajokra és egy Ige is van a birtokában. A sors úgy rendeli, hogy Marc és Ilmar együtt szöknek meg és ezzel olyan folyamatot indítanak el, amelyre egyikük sem számított, egy olyan kalandba kezdenek bele, amelyben a tét az életük, illetve még egy annál is jelentőségteljesebb dolog: a világ sorsa.

 

Merészségre vagy éppen vakmerőségre van szükség, hogy egy író olyan dolgokhoz nyúljon, mint a múlt kőbe vésett történelmi tényei vagy éppen egy vallás alapját képező eseménysorozat, illetve annak kiemelkedő alakjai. Örülök, hogy Lukjanyenko mégis megtette, mert sikerült a valóságot magában hordozó, de ugyanakkor mégis más törvényeknek, elveknek engedelmeskedő, illetve mindezek tetejében még érdekes és szórakoztató történetet is alkotnia. Nem árulok el vele nagy titkot, ha azt mondom, elmerültem a könyv világában és csak élveztem az oldalakon egymás után sorakozó eseményeket, vallási és egyéb témájú fejtegetéseket, melyeknek aránya számomra pont tökéletes elegyet alkotott.

 

„A tanács értékét nem a bonyolultsága, hanem a hasznossága adja.”

 

Ilmar nagyon szerethető figura, igazán színes egyéniség és mivel ő a történet mesélője, ezért nem kellett nélkülöznöm szarkasztikus humorát, vészhelyzetekben kifejezetten éles logikáját és helyenként esetlen, mosolygásra késztető tetteit. Marc, aki tényleg nem az, akinek első körben mutatta magát, nem kevésbé izgalmas karakter, bár az ő személye egy időre kikerül az olvasó látóteréből és csak a regény végére áll össze jellemének bemutatása, de végig ő az események középpontja. A teljesség kedvéért meg kell említenem a kaland harmadik lényeges szereplőjét, Héléne grófnőt, vagyis az Éjszakai Boszorkányt, aki nem más, mint a legügyesebb női légjáró, és akinek személyéhez rengeteg izgalmas, feledhetetlen jelenet, valamint egyéb szempontból különleges helyzet kapcsolódik.

 

„Mi ez az elnyomhatatlan törekvés, hogy tanácsot adjunk? Ez kiirthatatlan! Miért tudjuk mindig, hogy hogyan kell jobban csinálni azt, amihez nem értünk?”

 

Az Európát keresztben és hosszában átszelő utazás, valamint a kalandok mellett arra is fény derül, miként is alakult ennek az alternatív világnak a sorsa, milyen változásokat idézett elő a vas hiánya. A legszembetűnőbb különbség az országok és a birodalmak határaiban, illetve az erőviszonyokban látszódik, valamint abban, hogy ritkasága következményeként a kereskedelemre és az üzleti életre a vasközpontúság jellemző, sőt, még a divatot is a vas befolyásolja. Az Ige elterjedése és alkalmazása miatt a vallás fontos szerepet játszik a történetben, és mivel az Üdvözítő mellett a Nővér a másik lényeges vallási szereplő, ezért adott volt a megosztott, egymással szemben álló nézeteket és érdekeket képviselő csoportok összetűzése.

 

„Nem szeretek a múltba nézni. A jövőbe nem tudok. De a jelenben élek, és ez megvéd a bánattól.”

 

A regény kalandos, a témája ellenére is könnyed, szórakoztató, olvasmányos, korántsem olyan mélyen filozofikus és elvont, mint a szerző többi műve, a főhős itt ugyanis inkább cselekszik, mint elmélkedik. Az anomáliára magyarázat lehet, hogy ez a történet 1998-ban, még az Őrség sorozatot megelőző időben íródott. A magyar olvasók tehát hamarabb ismerték meg a szerző kidolgozott és stílusában kiforrott regényeit, ezért sokaknak fel fognak tűnni az alapvető hibák és gyengébbnek ítélik majd ezt a történetet, mint az eddigieket. Igen, tényleg vannak problémák a világfelépítéssel kapcsolatban, példának okáért a fülszöveg lényegesen több információt hordoz az előzményekre vonatkozóan, mint maga a történet, egyes szereplők karaktere is nehezen áll össze, helyenként hihetetlennek tűnő menekülési jeleneteket tartalmaz, de attól még ez egy jól sikerült regény, amelynek olvasását annyira élveztem, mint nem sok mást az utóbbi időben.

 

Akik hamisítatlan Lukjanyenko történet reményében veszik kezükbe a regényt, azok kissé csalódni fognak, akik viszont elvárások nélkül, csak a mű élvezete miatt ugranak fejest a sorok közé, azok nagyon jól fognak szórakozni. Félre kell tenni minden előítéletet, minden előzetes elvárást és csak átélni az események sorát, melynek mélyén igenis ott van az ismerős írói stílus, csak még rejtőzködik picit és kéreti magát. És egyébként is, duológiáról lévén szó az egész történet igazi értéke majd csak akkor mutatkozik meg, ha megismerjük az események másik felét…