Főkép

A 2004-es, Stasiland című, az egykori kelet-németországi elnyomó rendszer kedvezményezettjeit és áldozatait egyaránt bemutató dokumentumregénye óta az ausztrál születésű Anna Fundert tartották az egyik legnagyobb irodalmi tehetségnek az angol nyelvterületeken, de sokáig, egészen 2011-ig kellett várni arra, hogy az első igazi szépirodalmi műve, az Amivé lettünk, megjelenjen. Bár ez a regény is megtörtént eseményekre és valós alapokra épül, szép számmal fedezhetők fel benne fikciós elemek is. Hogy mely szereplők és események valósak, és melyek a képzelet szüleményei, Funder az utószóban részletesen le is írja. Ahogy a szerző fogalmaz: „Történetem persze elrugaszkodik a száraz és ismert tényektől; kapcsolódásokat hoztam létre és feltevésekkel éltem, cselekményeket kreáltam és karaktereket hívtam életre, és ezek nem igazolhatóak pusztán a történelmi dokumentumokra való hivatkozással, ezért ezzel kapcsolatban a felelősség csakis engem terhel”.

 

Magát a történetet két egymást váltó narrátor adja elő: az egyikük Ernst Toller, a neves, sőt, a maga korában világszerte ismert drámaíró (akinek sajnos csak egy könyve jelent meg magyarul Tandori Dezső tolmácsolásában a ’70-es években, igaz, az a regényben is sokat emlegetett Német voltam én is... című memoár), aki 1939-ben egy new york-i szállodában hűséges titkárnőjének diktálja le visszaemlékezéseit, így szeretné még egyszer, utoljára életre kelteni Dora Fabiant, egykori szeretőjét, ideológiai harcostársát és titkárnőjét, aki talán élete egyetlen igazi szerelme volt. A másik elbeszélőnk a kilencvenes éveit taposó Ruth Becker, Dora unokatestvére, aki a 21. század eleji Sydney-ben él, és aki egy nap megkapja postán ezeket a visszaemlékezéseket, amiket Ernst eredetileg is neki szánt, és amelyek visszarepítik őt a ’30-as évekbe. A két gyorsan váltakozó, egymást kiegészítő szálon megelevenedik a történet középpontjában álló ötösfogat: Ernst és Dora, Ruth és a férje, Hans, valamint egy közeli barát, Berthold is.

 

Az I. világháborús veterán Toller 1919-ben jelentős szerepet tölt be a rövid ideig fennálló Bajor Tanácsköztársaságban, majd annak bukása után több évig börtönben raboskodik. Szabadulása után politikai ikonná lesz, és köréje gyűlnek a lelkes, baloldali érzelmű fiatalok, mint Ruth, Dora és a többiek. Hitler 1933-as hatalomra kerülése után mindannyian emigrálni kényszerülnek - Berthold kivételével mind Londonban telepednek le, és élik az emigránsok keserű életét. A mellesleg igen dekoratív ausztrál hölgy írásán érződik, hogy sok energiát és munkát fektetett ebbe a műbe; pontosan, részletekbe menően rekonstruálja a korabeli valóságot, lett légyen az a berlini prostituáltak öltözködése, vagy egy korabeli londoni lakás belsejének leírása valamelyik szegénynegyedből.

 

A regény első mondata nem hiába az, hogy „Amikor Hitler hatalomra került, épp a kádban ültem”, ugyanis Funder a hivatalos, papírízű történelem helyett elsősorban a mára már teljességgel ismeretlen kisemberek életét akarja bemutatni: azt, hogy miként élték meg saját, egyéni sorsvesztésüket, és hogyan szenvedték el ugyanazokat a megaláztatásokat nap mint nap, egyszerűen csak azért, mert nem ismerték az angol nyelvet vagy szokásokat, nem tudtak olyan apróságokat, mint például hogyan kell a brit etikett szerint az asztal mellett ülni, vagy, hogy nem ugyanúgy kell szóban és írásban megszólítani egy lordot. A kirekesztettség és a kívülállóság érzése végig velük maradt. A kivándorló lét bemutatása szinte tökéletesre sikerült, ebből a szempontból a könyv nagyon is hasonlít Sebald Kivándoroltakjára, s azt hiszem, ennél nagyobb dicséret nem is kell.

 

Funder emellett nagyszerűen közvetíti a kor leginkább meghatározó érzéseit: a paranoiát és a reménytelenséget. Az minden emigráns előtt világos, hogy a Gestapo, de még a brit titkosszolgálatok is megfigyelik őket, tisztában vannak azzal, hogy bármikor bárkit elrabolhatnak vagy meggyilkolhatnak, de ez ellen nem tehetnek semmit. A kétkedés és a stressz végképp megzavarja az elméjüket, emiatt még a legszorosabb kapcsolataik is bizonytalanná válnak.

 

A világos, átlátható és könnyen érthető stílusban alkotó írónő nagy erénye, hogy képes hús-vér alakokat teremteni igazi vágyakkal, reményekkel, motivációkkal, és bár szép számmal jelennek meg borzalmak is, sikerül elkerülnie, hogy a nagybetűs, stilizált Gonosz megjelenjen, ehelyett még a gaztettek és árulások elkövetőit is képes olyan emberekként bemutatni, akiknek sokszor nincs is más választása, mint a hatalom kiszolgálása. A központi szereplők is esendő emberek, hogy csak két példát említsek: bár a ’20-as években minden energiájukat arra fordítják, hogy elhozzanak egyfajta szocialista-kommunista kánaánt a munkásság számára, még arra sem hajlandóak, hogy megnézzék, hogyan is él egy-egy valódi munkás; vagy például az emigrációban, igen-igen szűkös anyagi körülmények között sem mondanak le a bejárónőről, ugyanis hiába 20-30 éves felnőtt emberek, nem tudják, hogyan kell sütni-főzni, vagy egy háztartást vezetni.

 

Bár konkrétan az ausztrál eseményekről ír, de mégis úgy, hogy az ember óhatatlanul elgondolkozik azon, ő maga hogyan viselkedne egy ilyen krízishelyzetben – erre pedig csak az igazán nagyok képesek. És külön piros pont az írónőnek azért, hogy teljességgel kívül maradt a történeten, annak ellenére, hogy az egyik narrátor, Ruth a valóságban az egyik legközelebbi barátnője volt. Remélem, hogy az Európa mihamarabb kiadja a Stasilandet is, hogy magyarul is elérhető legyen az eddig mindössze két könyvből álló Funder-univerzum.