Főkép

Kemény. Mókás. És férfiszagú. Ez a három jelző jutott eszembe Réti László új krimijéről, A hasonmásról, amely 2013 végén jelent meg az Ulpius-ház kiváló, jellegzetes arculatú sorozatában. Ha A parfümőrrel tartományos is voltam, ha Az elnök kissé túl amerikais, túl bonyolult és túl drámai volt is nekem, most sikerült megtalálnom azt a Réti László-könyvet, amit nyugodtan dicsérhetek, egy jelzőt sem kell átgondolnom. Mert ez egyszerűen jó. Vagy esetleg bitang jó.

 

Benne a mindenféle hard boiled-történetek és jófajta rendőrregények kitaposott ösvényén új hős vonul elénk: Cameron Larkin, a fanyar humorú, önmagával szemben kritikus és cinikus, másokkal szemben még kritikusabb és még cinikusabb, földhözragadtan romantikus őrmester. Akivel ráadásul megtörtént a lehetetlen: bár a sorozat előző, Kaméleon című részében öt percre minimum akkora hőssé vált, mint Bruce Willis (pontosabban John McLane) a Die Hard 1-ben, A hasonmás kezdetén ez a kutyát sem érdekli, sőt, felettesei képesek eldugni az alseriff alárendelt alseriffjeként egy vidéki porfészekben, és még azt is elvárják, hogy a helyzet örömmel töltse el. (Kurva Kalifornia, pontosabban Pine Valley…)

 

Persze nem Larkinról lenne szó, ha a dolgok annyiban is maradnának: a későbbiekben ugyanis kiemelik, titkos munkával bízzák meg, testőrködnie és nyomoznia is kell, ráadásul kiadhatja magát meleg tubásnak. (Nem, nem fogom értelmezni az utolsó két szót: mindenki olvassa el szépen a könyvet.) Közben verekszik, detektíveskedik, keménykedik és poénkodik, számos alkalommal kerül életveszélybe, összefut több gyönyörű nővel és veszélyes férfival, ráadásul e két alaptípus néha azonosnak bizonyul…

 

És a jó történet mellett még ott van a jó szöveg is. Nő vagyok, épp ezért már feltűnt, hogy léteznek olyan férfiviccek, amiket én csak értek, de nem tudok átélni. Az egymás hátát csapdosós, nagyokat röhögős, finoman káromkodva százszor is felemlegetős, kicsit sörszagú humortípusból. Nos, A hasonmás tele van ilyenekkel, csakhogy ezek a részek úgy vannak megírva, hogy miközben olvasom őket, nőként is úgy érzem, hogy hátba vágnak, megröhögtetnek és megkáromkodtatnak, vagyis bevonnak egy igencsak férfias sztori élvezetébe (sört azért még mindig nem iszom közben). A párbeszédek remekül épülnek fel, fokról fokra próbára téve az ember humorérzékét, míg sikerül eljutni a halvány mosolytól a nyerítve nevetésig. Például:

 

„– Mikor kezdek, alseriff? (…)

– Húsz perce szolgálatban van.”

 

„– Inkább nézzük meg a hangszerét. (…) Látott már ilyet?

– Aha. A Desperadoban. Tele volt fegyverrel.

– Az gitártok volt.

– Részletkérdés. Azt szokták mondani rám, hogy az arcomat leszámítva kiköpött Banderas vagyok.”

 

Végül még egy, amelyben csirkékről van szó:

„– Uram, azt hiszem, megoldottam a rejtélyt.

– Igen? – vidult fel a pasas. – Máris?

– Karola és Annabella elhunyt.

– Jaj, ne! Hogyan?

– Elvitte őket a róka.

– De hát az udvar be van kerítve!

– Akkor a sas.

 

A hasonmás remek szórakozás, és, ha létezik ilyen besorolás: könnyű kemény krimi. Ajánlom mindenkinek: nevesse halálra magát rajta.