Főkép

Hiába vagyok viszonylag kísérletező olvasó, vannak olyan (egyébként biztosan remek) regények a világirodalomban (de mondjuk a magyarban is), amik nemhogy a közeljövőben, de valószínűleg a nyugdíjas éveimnél előbb nem kerülnének sorra. Hogy érezhet ekkor az az általános iskolás diák, aki még csak mostanában kezdett önállóan olvasni? Pedig ezek a történetek is megérdemelnék, hogy figyeljünk rájuk, hogy felfedezzük kincseiket – csak valahogy mégsem érzünk elég erőt arra, hogy elővegyük őket. Az ilyen könyveken is segít a torinói Holden Iskola és Alessandro Baricco gondozásában megjelenő sorozat, a Meséld újra! (vagy ahogy eredetileg szólna, a Mentsd meg a mesét!).

 

A Kolibri Kiadó immár a második résznél tart, amelyben az első igazán jelentős olasz regény, Alessandro Manzoni A jegyesek című alkotását olvashatjuk modernizált, rövidített, könnyedebb, „mesélősebb” stílusban, ráadásul nem kisebb személy, mint Umberto Eco tolmácsolásában. Bár nem vagyok igazán jártas az olasz kultúrában, úgy érzem, hogy olyan A jegyesek nekik, mint mondjuk nekünk, magyaroknak a Fanni hagyományai (amiből speciel szintén nem ártana egy modernizált, egyszerűsített, mesés változat, hátha úgy mások is elolvasnák az igazán bátrakon kívül): tudjuk, hogy jelentős, tudjuk, hogy az elsők között volt, mégis elrettenünk a feladattól. Most viszont Umberto Eco úgy meséli el, ahogy eddig még senki…

 

Valahol az ezerhatszázas évek Milánójának közelében élt egy pap… aki meglehetősen félős volt. Ám nem minden ok nélkül, hiszen ebben a korban a gazdag nemesek (méghozzá a rettenetes brávók, a bérgyilkosok segítségével) irányítottak mindent, ha pedig valamit elhatároztak, akkor nem tűrtek ellentmondást. Amikor don Rodrigo bérgyilkosai felkeresik don Abbondio plébánost, hogy megakadályozzák a fiatal jegyespár, Lucia és Renzo egybekelését, félős papunk bizony nem ellenkezik igazán. Pedig Lucia és Renzo nagyon szeretik egymást, s próbálnak segítséget találni, aminek az lesz az eredménye, hogy mindkettejüknek el kell hagyniuk falujukat – egymástól távol viszont olyan megpróbáltatások várják őket, amelyeket kérdéses, hogy szerelmük túl tud-e élni. Kalandjaik során tanúi lehetünk a milánói lázongásoknak, a pestisjárványnak, egy apáca nem túl erkölcsös tettének, egy maffiavezér megtérésének és még ki tudja, hányféle csodás és meglepő fordulatnak.

 

Valamilyen furcsa indoknál fogva folyamatosan az az érzés kerülgetett, hogy Eco gyakorlatilag ki nem állhatja ezt a történetet. Aztán a végén ugyan nagy nehezen talál benne néhány értéket, de egészen addig a gúnyos megjegyzéseiből, az odavetett félmondataiból az sugárzik, hogy ő bizony nem szereti ennek a „lóarcú” olasznak a legjelentősebb művét. Amihez persze minden joga megvan, csak furcsállom, hogy ennyi negatív érzés mellett is rá hárult a feladat, hogy újramesélje a történetet. Persze az is lehet, hogy így próbálta a fiatal korosztály számára is elfogadhatóvá tenni A jegyesek olykor elég banális fordulatait – ugyanis Eco tényleg mesél. Úgy mesél, hogy szinte látjuk, ahogy a katedrán áll, miközben az iskoláskorú tanítványai ámulva hallgatják gondolatait (azért a kandalló tüze mellett mesélő nagyapó szerepe rá nagyon nem illik) – szemünk előtt pedig megelevenedik a jegyespár viszontagságos (és eseménydús) szerelmének története.

 

De ha már megelevenedésről van szó, érdemes kiemelni az illusztrációkat is. Marco Lorenzetti rajzai igazán autentikus hatást keltenek, a formákat és alakokat viszonylag részletesen kidolgozó, erős vonalas stílusa tökéletesen illik a történethez, leginkább a reneszánszra vagy legalábbis a középkori ábrázolásokra emlékeztetnek engem. És azt hiszem, ez is hozzátartozik a Meséld újra! sorozat lényegéhez: ablakot nyitni egy másik korba, amely talán különbözik a sajátunktól, talán kevésbé izgalmas a XXI. század gyerekeinek, de mégis olyan alkotások születtek, amiket megéri újra és újra felfedezni, megéri „mentőövet dobni” nekik, még mielőtt elmerülnének a múlt sötét, zavaros és mély vizében. Mentsük hát meg őket.