Főkép

Tony Parsons angol író 1999-es, Apa és fia című regényével lett ismert és közkedvelt szerző, nálunk is. Alighanem azért, mert jellemzően normális, átlagos emberekről írt szívhez szóló, hihető, de szórakoztató történetet. Ami magyarul megjelent tőle, azt mindet olvastam, de míg ez az első és folytatása, a Férj és feleség nagyon tetszett, utóbb ahogy teltek az évek, egyre inkább úgy éreztem, hogy ellőtte a puskaporát, s már csak önmagát ismétli. Ezért aztán vegyes érzelmekkel fogadtam a hírt, hogy új regényében visszatér Harry Silver, az Apa és fia és folytatása főszereplője.

 

Túl sokszor láttunk már olyat, hogy adott szerző sok év után visszatért a legsikeresebb karakteréhez, sorozatához, hogy ahhoz méltatlant csináljon. De Parsons jól tette, hogy felmelegítette a kihűltnek hitt káposztát. Őszintén szólva nem emlékeztem már mélységeiben az első két regényre, és ha csak a kivonatukat olvasom el, eléggé sablonosnak tűnnek, de rémlett az az emberi, jobbára könnyed, de néha bölcselkedő hang, amely már azokban is jellemezte Parsons-t. Ez most is megvan, csupán a „régi világ jobb volt” mellékíz erősödött.

 

A történet tulajdonképpen kiszámítható, pláne parsons-i mércével. Harry gyönyörű kisfiából szép nagyfiú lett, és látszólag boldogan élnek Cyddel, Harry második feleségével, annak lányával, és közös kislányukkal. Aztán egyszercsak felbukkan Gina, a volt feleség, aki végre szeretné megismerni a fiát – és ezzel kezdődik Harry pech-szériája. Emberünk, ahogy azt Parsons-tól megszokhattunk, egymás után mutatja be a lúzer húzásokat, folyamatosan küzdve közben önmagával, meg kb. mindenkivel, aki még jelen van az életében. És akad néhány új szereplő is, felbukkan például Harry háborús hős apjának hajdani katonatársa, aki pont ugyanolyan kemény fickó, és ez egyszerre vonzza és taszítja emberünket. Parsons tehát tovább szövi meséjét és elmélkedését a családi kötelékekről: hogy mit hozunk, mit adunk át, és mit kellene vagy tudunk kezdeni a gyerekeinkkel, akiket hiába imádunk és próbálunk védeni, végül rá kell, hogy lépjenek a saját útjukra, és végig kell bukdácsolniuk mindazokon, amiken a szüleik is. Vagy ha nem ugyanazokon, akkor később kiderül, hogy mégsincs akkora különbség, csak a nevek meg a csomagolás változott.

 

Természetesen vannak nyálas pillanatai a regénynek. Meg olyanok, amikor az olvasó azt találja gondolni, hogy báz, Silver, nem lehetsz ennyire hülye. Mindezeket azonban képes ellensúlyozni Parsons, részint az életbölcsességgel, részint némi humorral, részint egy-egy valóban felemelő pillanattal, részint pedig azzal, hogy… nos, azt talán nem csak ő csinálja, de szóval minden korábbinál erősebben éreztem azt, hogy Parsons tükröt tud tartani az olvasó elé, s nem mellesleg a világunkról is sokat elmond. Arról, mint változtak meg a világháborús időkhöz mérten a férfi-női szerepek, mi zajlik manapság az iskolákban, meg úgy általában a nyugati országokban, nem csak Angliában. S bár mindebben jó adag keserűség is van, még mindig erősebb (és fura mód hihető) Parsons optimizmusa a családdal kapcsolatban. Az is mellette szól, hogy elég sok mindent képes volt most úgy leírni, elmesélni, hogy ne rágja az olvasó szájába. Így könnyebb szimpatizálni Harryvel és kompániájával, meg ráismerni magára és a saját szeretteire a regény egyes eseményeiben, szereplőiben. És ez azért jó, mert Parsons annak idején pont ebben volt nagyon jó, ettől lett sikeres: hogy olyan emberekről írt, akik pont olyanok, mint bárki. És mellé tudott adni egy kis reményt, egy kis vigaszt. És ez olyasmi, amit mai fejjel én is jobban értékelek, mint mikor a korábbi könyveit olvastam.

 

A magyar fordításról annyit, hogy Szécsi Noémi saját könyveiről nagyon sok jót hallottam már, és általában véve jól magyarította Parsons-t, de akadnak apró hibák a szövegben, amikért kár, bár nem csorbítják számottevően az élményt.