Főkép

Számomra alig-alig hihető dolog történt: egy nappal a világpremier után kézbe vehettem a legújabb Asterix történetet. Magyar kiadásban! Könyveknél és mozifilmeknél persze erre volt már példa korábban, de képregénynél velem most történt első ízben ilyen. Mit mondhatnék, nagyon jó érzés, nyugodtan meglephetnek máskor is effélével a hazai kiadók.

 

Az első kérdés, ami felmerült bennem, miután kiörömködtem magam, hogy vajon négy évvel az előző rész után miként lehet folytatni a sorozatot, illetve a sokkal fontosabb felvetés, hogy vajon az új szerzőpáros mit tud hozzátenni (és elvenni) a két gall történetéhez. Grafikailag azt mondom, hogy igazából nincs lényeges eltérés a korábbiakhoz képest, legfeljebb az első füzet és a mostani, 35. között eltelt évek közötti technikai fejlődés (mind a nyomtatás, mind pedig a rajzeszközök terén) érezhető. Egyszóval mindenki megnyugodhat, Asterix és Obelix ugyanúgy néz ki, mint korábban, legyen szó bajuszról vagy kék-fehér csíkos nadrágról. Fontos változást a korábbiakhoz képest mindössze az jelent, hogy izgalmasabbak az oldalak, az eddigi szabvány helyett (kettő vagy három képkocka egy csíkban) számos (húsznál több) nagyméretű rajz teszi mozgalmasabbá a történetet (kivált a második felét).

 

Csodálatosnak tartom, hogy Conrad, miközben szemlátomást megőrizte Uderzo képi világát, azért hozzátette a saját elképzelését is. Ezt leginkább a csoportképeknél érzem, kicsit mintha „modernebbek” lennének a figurák, de a pikt főszereplő is eltér szerintem a korábbi szabványtól, mivel a testépítőkre emlékeztető felsőtesthez, a baltával faragott ábrázathoz kifejezetten satnya lábak tartoznak. A hátterek kidolgozottak, ez főként a pikt helyszíneken érezhető, a sokféle zöld, a borongós időjárás hangsúlyos érzékeltetése mind azt jelzi, hogy a rajzoló több időt fordított a részletekre. Persze itt is előfordul, hogy a hátteret elintézi egy színes tónussal, de ahol nem így történt, ott megadja a módját. A fentiek alapján úgy gondolom grafikailag nincs ok panaszra, a sorozat miközben tartja magát a hagyományokhoz, megérkezett a XXI. századba.

 

A képi megvalósításon kívül természetesen nagyon fontos maga a történet, elvégre a gall párosnak nagyon jellegzetes humora és világlátása van. Amikor kiderült, mi lesz az új füzet címe, rögtön arra tippeltem, hogy Ferri a korábbi világjárások alapötletéhez tartja magát. Vagyis miközben Asterix és Obelix ellátogat az adott régióba, hogy ellensúlyozza a rómaiak (vagy mások) jelentette fenyegetést, pompásan elszórakoznak a helyi furcsaságokon, legyen az étel vagy hagyomány. Nem csalatkoztam, mert valóban így történt. Mivel a piktekről csak annyit tudunk biztosan, hogy a mai Skócia területén éltek, festették a testüket, vésett köveket hagytak ránk, harcoltak a rómaiak ellen, és tényleg voltak királyságaik – így ezek az elemek rendre felbukkantak a történetben is. Mivel később a piktekből alakult ki a skót nemzet, nem csoda, ha a szoknyás férfiak, a malátavíz és persze a pikt nevek is rájuk emlékeztetnek, arról nem is szólva, hogy sikerült beleszőni a történetbe egy legendás skót taviszörnyet is.

 

Eddig ezzel nincs semmi probléma, de időnként úgy éreztem, Ferri túl sokat markol az előző füzetekből. Azt ugyan elfogadom, hogy ebben a sztoriban is vannak kalózok, előtérbe kerülnek a romantikára hajlamos gall nők – azonban a páros veszekedését kicsit erőltettetnek éreztem, miként a római népességszámlálós betétet sem éreztem helyénvalónak, és a főnöki pajzs továbbfejlesztése sem illik az általam eddig olvasottak alapján a képbe. Összességében azonban jóval több a pozitív élmény, mint a negatív, úgyhogy már nem csak azért örülök, mert megjelent a legújabb Asterix történet, hanem mert a jelek szerint jó kezekbe került a sorozat – mind ötlet, mind grafika terén –, így nincs más dolgunk, mint türelmesen várni a folytatásokat.