Főkép

 „Fájdalom, minden egyes érintéssel. Fájdalom, minden egyes csókkal. Fájdalom, szíve minden dobbanásával.”

 

Tiffany Reisz Eredendő bűnösök sorozata túllép a megszokott románcok világán, az erotika sötét oldalára invitál, hogy kíváncsiságunkat és nyitott gondolkodásunkat szenvedéllyel és különcséggel teli fantasztikus történettel hálálja meg. Minden kötet csábít, provokál, borzongat és megbotránkoztat, de intenzitásuk rabul ejt minket. Mondandójuk sem mindig kényelmes vagy könnyedén emészthető, de az írás mindannyiszor intelligens és művészi, mondhatni hibátlan. Leírásaival épp csak irányt mutat a képzeletnek, hogy az aztán szabadon szárnyalva tölthesse ki a megválaszolatlanul hagyott részleteket. Ahogyan újabb és újabb réteget hánt le őszinte és rendkívül komplex karaktereinek lelkéről, csodálatos s egyben ijesztő utazásra visz minket az emberi természet rejtett bugyraiba, kivételes tehetséggel bemutatva az érzelmek sokszínűségét és mélységeit.

 

„Søren szerelme olyan volt, mint az égbolt – hatalmas és mindenütt mindig jelen lévő. Nora úgy gondolta, ha Søren szerelme elmúlna, az olyan lenne, mintha egyszer csak kisétálna éjszaka a szabadba, és a csillagok nem volnának a helyükön. De Wesley szerelme… olyan különösnek tűnt számára, olyan újnak.”

 

A herceg pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol Az angyal véget ért, s nem csupán felér az előző részekhez, hanem képes még felül is múlni azokat. Ebben a kötetben három különböző történetszálat követhetünk nyomon váltakozva, amelyek a regényt lezáró hatalmas függővégben mind egybeérnek végül. A múlt fejezetei Søren és Kingsley kései tinédzser éveinek emlékei közé kalauzolnak minket, már-már brutális nyíltsággal elénk tárva, hogyan szökkent szárba az az eltéphetetlen kapcsolat, amely még ma is összeköti őket. A jelenben pedig amellett, hogy figyelemmel kísérhetjük, amint ők ketten együtt próbálják kideríteni, ki állhat a mindannyiukat veszélyeztető rejtélyes fenyegetések mögött, azt is megtudhatjuk, hogyan alakulnak Kentucky-ban Nora és Wesley közös, vaníliásan normális napjai.

 

Számos elképesztő pillanatot hozott a könyv, amely bár rengeteg zárt ajtót tárt fel, és megannyi kérdésre választ adott, majdnem ugyanannyit fel is vetett, ezzel garantálva, hogy máris a folytatásra vágyjak. Félő, képtelen vagyok megfelelően szavakba önteni, mennyire magával ragadott a történet. Gyakorlatilag letehetetlennek bizonyult számomra, egyszerűen imádtam minden részletét, lubickoltam az inkább tettekben, mint szavakban megnyilvánuló érzelmek tengerében. A fájdalom, a gyötrelem, a kín és a veszteség jól megfért a lapokon az állhatatossággal, a boldogsággal, a kéjjel és a szerelemmel.

 

„A szenvedély azt jelentette, amit Søren iránt érzett. A szenvedés pedig az volt, amit Søren okozott neki.”

 

Élveztem, hogy végre alkalmam nyílt jobban megismerni, és valamilyen szinten megérteni azt a két szereplőt, akikre bár a kezdetektől oly nagyon kíváncsi voltam, a szerző eddig karnyújtásnyi távolságban tartotta őket, és csak apróbb morzsákkal tartotta fenn az irántuk táplált érdeklődésemet. Kingsley, az arrogáns és sármos francia mindig is izgatta a fantáziámat, de most, sebezhetőségét megtapasztalva, bepillantást nyerve lelkének titkaiba, azt hiszem, egy picit bele is bolondultam, s vadul reménykedek, ebben az ő furcsa világukban találjon valamiképp békére. A mindig nyugodt, hűvös Sørenre továbbra is félelemmel vegyes tisztelettel tekintek, mert bár gyermekkorának szörnyűségei és különös ifjúkorának részletei sok mindenre magyarázatott adtak, nehéz őt szeretni. Nehéz, hacsak nem lehetetlen elfogadni, hogy az, akiben ennyi kifinomultság, értelem, gyengédség és gondoskodás van, ugyanaz az ember, akinek fájdalmat kell okoznia ahhoz, hogy képes legyen kimutatni szerelmét.

 

„Amikor szeretsz valakit, akkor a tulajdona vagy, akár perverz vagy, akár nem.”

 

Søren és Kingsley kapcsolata olyan komor, szilaj és durva, hogy okos döntés volt történetüket rendre megszakítani a sokkal lassabb és lágyabb Nora és Wesley szállal, alkalmat adva az olvasóknak, hogy újra és újra kicsit fellélegezhessenek. Furcsa módon én ahelyett, hogy gyönyörködtem és megnyugodtam volna édes meghittségükben, hátraléptem egyet tőlük, és komolyan elgondolkodtam Noráról. Tagadhatatlanul örülök, hogy miután a korábbi részekben annyit őrlődött a két világ között, most megtapasztalhatta a teljes normalitást. De kételkedem benne, valóban ott van-e az ő helye. Tartok tőle, tévútra lépett azzal, hogy énjének egy annyira szerves és fontos részét próbálta maga mögött hagyni; azzal, hogy elfogadás iránti vágyában ennyire átlagossá akart válni. A különcség az ő lételeme, hosszú távon szerintem képtelen lemondani róla. Ám hogy e felől megbizonyosodhassak, sajnos kénytelen vagyok kivárni a negyedik rész megjelenését.

 

Úgy gondolom, Ms Reisz írása van olyan kifinomult és különleges, hogy megérdemel egy esélyt a bizonyításra, épp ezért ajánlom mindazok figyelmébe, akiket nem könnyű megbotránkoztatni, és készek kilépni komfortzónájukból egy nem mindennapi élmény reményében.