Főkép

Majdnem biztos vagyok abban, hogy London a világ legfurább városa – vagy legalábbis azzá vált az elmúlt évek, évtizedek irodalmi varázslatai után. Hasonlóan biztos vagyok abban, hogy China Miéville egyike a világ legfurább ötletekkel rendelkező szerzőinek. De vajon mi történik, ha összekeverjük ezt a két „alkotóelemet”? Képzeljünk el egy kultuszokkal telezsúfolt várost, ahol, nos, mindenkinek igaza van. Még az Üdvözítő Özönvíz Gyülekezetének is. Minden egyes szekta jövendölései valósak, mindenki rendelkezik bizonyos fokú mágiával (illetve hát fortéllyal), mindent ellepnek a kisebb-nagyobb istenségek (nekik is lakniuk kell valahol, nem?), és történetesen minden világvége bekövetkezik egyszer. A legtöbb armageddon nem különösebben forgatja fel a kedélyeket az „igazi” London ismerői között, de amikor hirtelen minden próféta biztos abban, hogy hamarosan bekövetkezik a Minden Elborító Tűzvész, akkor az kissé érzékenyen érinti a hívőket. Elvégre elképzelni sem lehet rosszabb forgatókönyvet, mint amikor egyszerre a proféták egyetértenek valamiben.

 

Pedig minden csak egy polippal kezdődött. Talán nem egy apró tintahallal, amit nyugodtan elfogyasztasz vacsorára egy finom bor mellett, még csak nem is egy átlagos nyolckarú állatkával, hanem egy több mint nyolcméteres, gigászi, csápos szörnyeteggel: ő az Architeutis dex. A londoni Természettudományi Múzeum büszkesége, egy óriási tartályban tartósított látványosság, amit azonban mindenki döbbenetére és megrökönyödésére valaki ellopott. Billy Harrow, a múzeumban dolgozó kissé bogaras tudós, egyben az óriáspolip preparátora fedezi fel az eltűnést, amivel óhatatlanul is a londoni alvilág (mármint a kultuszalvilág) figyelmét vonja magára – miután senki sem sétálhatott ki észrevétlenül egy hatalmas polippal a hóna alatt, talán nem meglepő, hogy némi fortély is van a dologban.

 

Billy pedig hirtelen az események középpontjába kerül, a világvége megakadályozásáért vagy épp a megtörténéséért küzdő (illetve féltucatnyi egyelőre kérdéses indítékokkal rendelkező) erők frontvonalába, ahol kétségbeesetten próbál rájönni arra, hogy ki lopta el az óriáspolipot, ki fog a következő másodpercben az életére törni, s egyáltalán, mi a fészkes polipcsápot keres egy sötét sikátorban, amint épp egy ébresztőórával társalog. Nyomában a rendőrség kultusz-ügyekkel foglalkozó kétes elmeállapotú csoportja, akik együttműködésre szeretnék bírni; továbbá az alvilág legveszélyesebb bűnözője, aki mellesleg mindössze két dimenzióban létezik, viszont vele van a világ legiszonytatóbb párosa, s együttesen szeretnék az utolsó információmorzsákat is kisajtolni szegény Billy-ből (félő, hogy szó szerint értve); nem is beszélve az Isten-Kraken Egyházáról, akik… akikről valójában senki nem tudja, hogy mit akarnak, de valamit biztos. Elvégre az óriáspolip az istenük.

 

London eretnekpolisza a szemünk előtt népesül be mindenféle különös teremtménnyel, őrült kultusszal és abszurdnak tűnő babonaságokkal, ebben a kavalkádban pedig Miéville-lel csápvetve a lehető legmélyebbre merülhetünk. Meglehetősen vaskos regénye bár alapjaiban egy urban fantasy-be oltott kriminek tűnik, jócskán merít úgy Gaiman képzeletének szüleményeiből, mint a lovecrafti hagyományokból vagy egyszerűen csak a mítoszok és hitvilágok birodalmából, ám eközben egy pillanatra sem veszíti el a magával ragadó könnyedségét, amiért muszáj volt folyamatosan lelkesednem. Sötét humora olykor már-már fekete komédiát idéz, bőségesen kapunk a popkulturális utalásból (nyakon öntve nagy adagnyi vallással), ráadásul gyakorlatilag oldalanként találkozunk valami olyan ötlettel, ami hangos nevetésre, mosolygós hüledezésre vagy egyszerűen csak hosszan tartó vigyorgásra késztet.

 

Hiszen Miéville ötletekben egészen kiemelkedő. Ezt bizonyította már nem egy művében, de mindig jó újra és újra rácsodálkozni, milyen kiapadhatatlan forrása a mókás, abszurd és őrült megoldásoknak, amivel elborítja az oldalakat. Legyen szó sztrájkoló famulusokról, káosznációkról (ó, az a horogkereszt!) vagy épp londomantákról, még az egészen apró részletekbe is képes annyi pluszt csempészni, hogy teremtett világa színesnek és egyedinek tűnjön. Nem mintha más téren szégyenkeznie kellene, az elhappolipolás körül forgó történet jó szokás szerint folyamatosan válik egyre összetettebbé, nincs hiány fordulatokból sem, ráadásul az időközben meglepően népessé (s egy idő után enyhén kezelhetetlenné) váló mellékszereplő-tábor is bővelkedik izgalmas alakokban. Talán egyedül Billy személye veszti el kezdeti érdekességét párhuzamosan azzal, hogy egyre többet tud meg a kultuszvárosról és annak működéséről – de miután a cselekmény is nagyobb fordulatszámra kapcsol, már ez sem tűnik komolyabb problémának.

 

A magyar kiadást ezúttal is dicséret illeti – ezt már csak a dombornyomott, igen tetszetős borító miatt is kötelezőnek érzem megjegyezni, s akkor még nem beszéltem Juhász Viktor szokás szerint kiváló fordításáról, pedig ezúttal sem lehetett könnyű dolga a szerző nyelvi leleményei miatt. Az Agave immár a második Miéville-könyvet jelenteti meg egy éven belül, én meg reménykedek, hogy életműkiadás a terv, mert ha valamire égető szüksége van a magyar fantasztikumnak, akkor azok a brit szerző különlegesen őrült, magával ragadóan eredeti, egyben utánozhatatlanul zseniális regényei. A Krakennel újfent megmutatta, hogy miért is szeretjük annyira a műveit, ráadásul kiderült, hogy az urban fantasy zsánerében is a legjobbak között van. Ó, kraken!

 

Részlet a regényből