Laurell K. Hamilton: Ezüstgolyó
Írta: Tóth Éva (Könyvek erdeje) | 2013. 08. 21.
Laurell K. Hamilton regényei nem igényelnek részletesebb bemutatást, hiszen a szerző mindkét sorozata jelen van a hazai könyvpiacon és folyamatosan bővül is a kötetek száma, időnként pedig számítani lehet a regényfolyamoktól független írások felbukkanására is. A rendszeres megjelenésekből úgy tűnik, hogy az olvasók továbbra is érdeklődnek a hihetetlen és egyre inkább bizonyos stílusjegyeket magán viselő kötetek iránt. Én is így vagyok ezzel, mert annak ellenére, hogy nem vagyok elégedett a regényekkel, a haladási iránnyal, mégis minden évben várom az újabb kötetet, és reménykedem benne, hogy más eseményekben lesz részem, mint az utóbbi történetek során. Remegve és rendületlenül várom a főszereplő korábbi verziójának visszatérését, a mozgalmas nyomozásokat és azt a színes világot, ami az elején annyira elvarázsolt, hogy még most sem tudok lemondani róla. Mindezekből egyenesen következik, hogy az Anita Blake és népes kompániájának legújabb kalandját és időtöltését leíró kötet olvasása a megjelenést követően nem váratott túl sokat magára.
Jean-Claude a Los Angelesből érkező tigris delegáció érkezését várja, ami tulajdonképpen nem is kifejezetten hozzá érkezik, hanem Anitához, mert tigrisek ügyében inkább ő az illetékes. Egyéni kötődés ide vagy oda, a lényeg továbbra is az, hogy a város urának, a halandó szolgájának és az egyéb kapcsolódó személyeknek a külvilág felé tökéletes együttműködést és összetartozást kell mutatnia. Jelen esetben azonban szó sincs ilyenről, mert most éppen Asher az, aki bevágta a durcit, akinek nem tetszenek a játékszabályok. A probléma megoldást igényel, és amíg a kivitelezés folyamatban van, a gyanútlan résztvevőket meglátogatja Minden Sötétségek Anyja, akinek ugyan el kellett volna pusztulnia az egy évvel ezelőtti robbanásban, de mint az események is igazolják, csak a teste pusztult el, a lelke átvette a Tanács tagjai fölött az irányítást. Jean-Claude és Anita minden lehetséges fegyverrel és képességgel, triumvirátusaik és embereik minden rendelkezésre álló erejével harcolnak a hirtelen érkezett támadás ellen. A kérdés mindössze annyi, hogy fenn tudják-e tartani az ellenállást, erősek-e annyira, hogy elhárítsák a veszélyt? Képesek lesznek felkészülni az újabb támadásra? Most már nem elég a külvilág felé mutatott összetartozás, ténylegesen így kell cselekedniük, különben vége mindennek. Anitának pedig – nincs ebben semmi meglepő – ismételten tovább kell fejlődnie.
Az utóbbi pár kötet olvasása után határozottan hiányérzetem volt, mert egyes szereplőket, akiknek karakterei meghatározóak a történet alakulása szempontjából (és akikről nagyon szerettem olvasni), hosszú ideje hanyagol a szerző. Nem is nagyon tehet mást, hiszen annyi szereplőt mozgat a történetben, hogy jegyzetek nélkül lassan már képtelenség követni, hogy az éppen felbukkanó személy melyik fajhoz tartozik és hogyan került kapcsolatba St. Louis városának irányító csoportjával. Jean-Claude, Richard és Asher például azok közé tartoznak, akiket hosszú kötetek óta éppen csak megemlített a szerző, hiszen nem képezték a cselekmény szerves részét, Damien viszont még a regényfolyam érdekesebb felének egyik írásában szerepelt utoljára, vagyis valamikor az „ősidőkben”. Legnagyobb örömömre ők most mindannyian jelen vannak, bár nem kevés meglepetést okoztak a viselkedésükkel. Kicsit olyan érzésem volt, hogy a szerző teljesen kifordította korábbi személyiségüket: Asher duzzog és lázad, Richard maga az engedelmes kis farkas, nyoma sincs benne a korábbi hisztinek, Damien pedig eléggé határozottan viselkedik. A többiek szerencsére hozzák a megszokott formájukat, így nem kellett további változásokat megemésztenem.
„Attól, hogy a gonoszságot a jó célért viszed véghez, még nem változik gonoszságból jósággá.”
A történetben tett kitérőknek köszönhetően egyes szereplők esetében erősen igénybe kellett vennem viszonylag jónak tartott memóriámat, és az emlékezetem legmélyéről előásni a korábbi kapcsolódási pontokat. Pozitívum, hogy az események felidézésében maga a szerző is készségesen segédkezik és megadja a szükséges jelszavakat. Különös fontossággal bírnak a könyvbeli események szempontjából a Haláltánc, A Harlekin és a Fogat fogért című kötetek cselekményei.
Bizakodtam abban, hogy a szerző és ezzel együtt a sorozat is lassan kikecmereg abból a gödörből, ahová került, az előző részeket olvasva ugyanis meg volt erre is az esély, és ugye a remény, az mindig remény marad. Szomorúan toltam félre elvárásaim apróra összeroppant darabkáit, mert a korábbi kifelé kapaszkodás megtorpant és bizony újra a szokásos csapdájába sétált bele a szerző: a viszonylag nagy terjedelmű regényben alig haladunk előre az eseményekkel, nincs nyomozás, túl sok a lelkizés, a metafizikai katyvasz és a kötet elég nagy százalékát teszi ki bizonyos testmozgás, amelyet az ember szívesebben művel, mint olvas róla.
„De néha nem visz mindent a jó külső és a méretes szerszám. Néha ennél többre vágyna az ember lánya, és ha nincs több, hát kénytelen nemet mondani.”
Néha felbukkannak érdekes szituációk a könyvben, felpörögnek az események, hogy aztán újra jöjjön a szokásos nyűglődés, toporgás és erőfitogtatás, orgiának is beillő, részletesen bemutatott helyzetek, illetve ugyanazok a morális és etikai kérdések, amelyeket már annyiszor átrágtunk, és amelyekkel az események hatására senki nem foglalkozik, egészen a következő felbukkanásukig, hogy akkor újra messzire sodródjanak, és ismételten érdektelenné váljanak.
„A megbánás és a sajnálat mindig abból fakad, hogy az ember nem tette meg korábban, amiről már akkor tudta, hogy meg kellett volna tennie.”
A lényegtelen információk mögött mélyen elbújva érzem, hogy halad a történet fő szála, csak a testgyakorlások és lelkizések folyamatosan megakasztják az eseményeket. Eddig indokolatlannak tartottam, de lassan már érzem, hogy miért van szükség Anita folyamatos fejlődésére és miként is segítenek neki és társainak a különleges vámpírjegyek. A tigrisek sokfélesége és szerepe is nagyon lényeges, csak remélni merem, hogy a következő kötetben végre sikerül tovább lépni az eseményekkel.
Mint minden Anita Blake regénynek az utóbbi időben, ennek is összecsapott a vége, olyannyira, hogy még egyszer neki kellett futnom az utolsó pár oldal olvasásának, mert nem hittem el, hogy az lett a vége, ami, és úgy, ahogy, a levezetés pedig egyszerűen furcsa, nagyon nem illik a kötet végére. Azt viszont mindenképpen el kell mondanom, hogy a borító gyönyörű és a kiadó ismételten minőségi munkát végzett a kiadvánnyal.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy olvasni fogom-e a következő kötetet? Mondanám, hogy gondolkozom rajta, de az álszentség lenne, mert már most tudom, hogy igen. Haladok tovább a sorozattal és most már csak azért is kivárom, hogy mi lesz ennek az egész metafizikai katyvasznak a vége. A kíváncsiságomat az is kellemesen bizsergeti, hogy az írónő vajon meddig tudja még nyújtani ezt a történetet, meddig tudja még növelni Anita hódolóinak számát? A véleményemet tehát a következő kötet után is ki fogom fejteni és meg fogom osztani veletek. Anita Blake ügyben találkozunk egy év múlva.