Főkép

A kortárs szépirodalom legegyedibb hangja, Junot Díaz nem túl termékeny író, hiszen az elmúlt két évtizedben mindössze három könyve jelent meg: a Fulladás című novelláskötete 1996-ban került kiadásra, majd Oscar Wao rövid, de csodálatos életének regényével jelentkezett 2007-ben, legutolsó műve, az Így veszíted el 2013-ban került a magyar könyvesboltokba, és hamar igen nagy közönségsikert aratott. A kritikusok elismerését azonban Oscar Wao történetével vívta ki, melyet Pulitzer-díjjal is jutalmaztak, írását pedig a New York Times adrenalin-meghajtású prózaként aposztrofálja.

 

A szexualitástól sistergő történetben Oscar azon tinédzserek gyötrelmes mindennapjain át kalauzol minket, akik kilógnak a sorból, beilleszkedési problémáik miatt igazi társasági sünök, karakterében sok kezdeményezésre képtelen, kicsúfolt, túlsúlyos fantasy rajongó fiú ismerhet magára, aki a szex terén épp igencsak „aszályos” időket él meg. Próbál ismerkedni, de erőfeszítései csúfos kudarcokban végződnek, egyedül írói karrierjébe vetett hite tartja fent maradék önbecsülését, az a vágy, hogy egyszer majd ő lesz a dominikai Tolkien.

 

Az elbeszélést több szereplő nézőpontja alapján ismerhetjük meg, ezek egyike Yunior, akit az Így veszíted el című kötetből már ismerhetünk, mint a szerző alteregóját, aki minden könyvében szerepet kap. A jelen idő narrátorai inkább a személyes és párkapcsolati problémákat fejtik ki, míg az egy-két generációval korábbi szereplők hétköznapjai a túlélésről szólnak. A múltat és a jelent egy ősi legenda a fukú americanos átkának legendája köti össze, ami az Afrikából származók rabszolgasorba hajtott sikolyaiból született.

 

A Dominikai Köztársaság történelmét valószínűleg csak kevesen ismerik, de Díaznak köszönhetően a szépirodalom könnyebben emészthető formáira vevő közönség már pontosan ismeri a pocakos szadista Rafael Trujillot, azaz El Jefe-t, Dominika engesztelhetetlen diktátorát, aki a megfélemlítést, a terrort, a nemi erőszakot a kulturális, gazdasági és társadalmi élet hathatós vezetési eszközének tekintette. Hithű csatlósa, Porfirio Rubirosa révén pár sor erejéig magyar vonatkozást is kap a könyv, a Trujillo-rezsim „boldog-énje”, a nemzetközi playboy ugyanis Gábor Zsazsa kegyeit élvezte.

 

A szerző rendkívül szuggesztív, jó humorú, könnyű felvenni szövegének az európai tempóhoz mérten igencsak gyors ritmusát, a vulgáris kifejezések használatát lassan stíluselemként jegyezheti, de mégis… az elbeszélést leginkább úgy jellemezhetném, hogy erős kezdés utáni gyors visszaesés. A könyv első negyede zseniális, szinte faltam az oldalakat, minden elem megvolt benne ahhoz, hogy egy epikus történet kerekedjen ki a végén, összességében mégis inkább csak közepes lett. Ennek oka valószínűleg az, hogy olyan hiteles, izgalmas és érdekfeszítő leírást adott Dominika történelméről, majd Oscar jelleméről, hogy a később felvonultatott szereplők érdekessége már nem volt képes felülmúlni a könyv elejét. Díaz igazi tehetség, de nagy szüksége lenne egy szigorúbb szerkesztőre, és/vagy egy precíz mentorra.

 

Talán kicsit kritikusabb vagyok a regénnyel, mint ahogy azt érdemelné, de úgy érzem, Junot Díaz bár befutott író, a díjesők miatt túlreprezentált, és még nem alkotott igazán maradandót. Be kell még érnie, de az már világosan látható, hogy olyan kvalitású művész, akinek szereplői szinte megelevenednek a könyv lapjain, és láthatóvá válik a le sem írt testbeszédük – igen kevés tollforgató képes ekkora kifejezőerővel bírni. Nagyon szeretnék már tőle olvasni egy komoly regényt, telis-tele társadalmi és etikai problémákkal, a szokásos túlfűtöttség nélkül.

 

Dicsérni is szeretnék végül, mert a fordítás ezúttal remekül sikeredett, és a stílust érzékeltető spanglish kifejezések szószedete nagyban segítette a szöveg értelmezését. Számomra ez a könyv nem a kortárs szépirodalom gyöngyszeme, nem is Pulitzer-díjas alkotás, de remek lehetőség arra, hogy egy autentikus hangú, fiatalos stílusú szerző tollából ismerkedhessünk meg a bevándorló dominikai szubkultúra gyökereivel.