Főkép

Egy kicsit féltem ettől a regénytől. Féltem a témától, mert a háborút és az emberek fájdalmát csak nagyon kevesen képesek hatásosan, de mégsem patetikusan vagy nyomasztóan bemutatni. Féltem a fantasztikumtól, mert mégiscsak egy alapvetően fantasy/sci-fi könyvek megjelentetésével foglalkozó kiadónál látott napvilágot az Ingókövek, de ha túlzásba esik a szerző a fantasztikus elemek használatával, az egész ostrom elveszítheti súlyát és komorságát. Féltem attól, hogy minden korábbi sikere ellenére is elsőkönyves írónőről van szó, aki talán túlvállalta magát a sztálingrádi csatával. Végezetül pedig féltem attól, hogy többet várok a kiadói marketing hatására a kötettől, mint amit képes biztosítani, s a végén csalódok, hiába lehetne még esetlegesen korrekt alkotás. Ilyen érzések között vágtam bele a regénybe – hogy aztán oldalról oldalra egyre jobban átadjam magam az élménynek, és végül felengedhessek: mert az Ingókövek pont olyan regény, mint amit szerettem volna olvasni.

 

Furcsa ez, mert aki viszonylag sok könyvet vesz kézbe egy évben, az rendszeresen tapasztalja, milyen kellemes is, amikor egy mű meglepi, és jóval többet kap, mint amit a kötet vásárlásával remélni mert. Hasonlóan gyakori, amikor csalódás éri az olvasót – talán túl nagy volt a felhajtás a regény körül, talán a fülszöveg ígért túl sokat, talán mások ajánlása bizonyult megtévesztőnek: akárhogy is, valami félresiklott a várakozás alatt. Aztán ott a harmadik eset, amikor se többet, se kevesebbet nem nyújt az adott mű, mint azt előzetesen szerettem volna, s szerintem ez a legritkább. Erre a kezembe vettem az Ingóköveket, amitől annyira féltem, aminek annyira hangulatos volt a borítója, ami varázslatot ígért, és pontosan azt kaptam tőle, amiért elkezdtem olvasni. Katartikus, magával ragadó, szívbe markoló könyvélményt, amitől akkor is Sztálingrád romos városában találtam magam, ha egyébként nem kívánkoztam oda. De egy pillanatig sem bántam meg a látogatást.

 

Négyen vezettek végig a szörnyű csatán, ezen a földi poklon: Wolfgang Lindt, a német hadnagy, aki maga is szabadulna emlékeitől, korábbi tetteinek súlyától, de lelke nem engedi szabadon; Vaszilij, az egykori sztálingrádi, aki már nem ismeri a városát, mégis kénytelen utcáin bolyongani katonák, lövések és bombák között; Galler, a mesterlövész, aki magányosan indult útnak a romba dőlt házak takarásában, hogy aztán új arcát fedezze fel a valóságnak; végül pedig Galina, a fiatal pilótanő, aki a biztonságot elhagyva próbálja teljesíteni munkáját, de félő, hogy a város más sorsot szánt neki. Caricin ugyanis nem örült annak, hogy átnevezték Sztálingrádra, lebombázták házait, a földdel tették egyenlővé épületeit… lelke örök csatát vív a halállal, amit akárki nyer is meg: emberek halnak meg, akik talán soha nem találhatnak nyugalomra.

 

Az Ingókövek igazi főszereplője Sztálingrád maga, a romok alá temetett, halott emberek testétől terhelt, vérrel, szenvedéssel és fájdalommal átitatott város lelke, akit nem érdekel, hogy melyik félnek van „igaza”, akit nem érdekel, hogy milyen ideológia miatt bombázták le pompás tereit és milyen eszme alapján kell katonák ezreinek agóniáját elviselnie. Csupán azt látja, mint mi is: a céltalan küzdelmet, az értelmetlen pusztulást, s talán ugyanazt is érzi: mélységes bánatot és szomorúságot, értetlenséget és dühöt az események bekövetkezte miatt. Ennek átélésében Lőrinczy Judit igazán kiváló kalauznak bizonyult, a legjobb utat választja: finoman kerülgeti a megszokott sablonokat, nem akar feleslegesen patetikus és giccses lenni, nem ítélkezik, inkább emberekről mesél, akiknek olyan sors jutott osztályrészül, melyet senki nem kívánna, s mégis próbálnak helyt állni. Nem hibátlanul, nem úgy, ahogy azt a propaganda-plakátok hirdetnék, de mégis emberien.

 

Mindennek hatásos bemutatásában az írónő segítségére van az a leheletnyi fantasztikus háttér, amiről éppen csak fellebbenti a fátylat, és feltár olyan összefüggéseket, melytől minden fantasy-rajongó szíve megdobban, hogy aztán visszazárjon, és elkezdhessünk gondolkodni a mögöttes tartalmon. Így aztán egyszerre merem ajánlani a (világ)háborús alkotások rajongóinak és az inkább mágikus realista hangvétel iránt érdeklődő olvasóknak is az Ingóköveket, mindenki megtalálhatja a neki tetsző aspektust, melyek szerencsére nem nyomják el egymást: úgy marad meg a sztálingrádi csata komorsága, hogy nem válik súlytalanná a fantasztikum miatt, miközben a nyomasztó hangulatot kellemesen oldják az elegánsan tálalt varázslatosabb elemek.

 

De ez csak a felszín, még hogy ha ilyen profin megalkotott is: azért a mélyben rejtőző érzelmek, legyen szó egy városról vagy magáról a halálról, sokkal többet nyújtanak. Hogy kinek mit, már egyéni ízléstől függ, nekem mindenekelőtt gondolkodnivalót. Emberi sorsokról, életről és halálról, akármennyire közhelyesen hangzik is. Arról, hogy mennyire élvezem, amikor megtalál egy regény, amikor ilyen könnyen a hatása alá von, s onnan nem ereszt. Arról, hogy milyen jó is, hogy bemutatkozhatott egy tehetséges magyar írónő az Ad Astra égisze alatt, ahol hozzáértéssel nyúltak Lőrinczy Judit kéziratához. S legfőképpen arról, hogy mikor olvashatok legközelebb hasonlóan katartikus, stílusosan színvonalas regényt. Remélem, minél hamarabb.