Oliver Bowden: Árulás
Írta: Galgóczi Tamás | 2013. 05. 30.
Arra gondoltam a magyarul immáron ötödikként megjelent orgyilkos regény kézbevétele előtt, hogy ideje lenne némi újításnak, hacsak nem akarja a szerző önmagát ismételni. Így legyen ötösöm a lottón, mert mintha csak megérezte volna az elvárásomat (és egyben a rajongókét is), Oliver Bowden szakított az eddigi sémákkal, és nem csak az időben ugrott előre majd kétszáz évet, hanem ezúttal a másik oldal szemszögéből ismerjük meg a történetet. Persze azért a korábbi hagyományokból is megőrzött valamit, hiszen a főszereplőt éppen akkor ismerjük meg, amikor elveszti az apját, az otthonát, és élete fenekestől felfordul, csak ő nem az orgyilkosok táborában kezd, hanem a templomosokéban. Ez igen – gondoltam, pont erre vágytam.
A hátralévő négyszáz oldalon Haytham Kenway sorsának alakulását követhetjük nyomon, és nem mellékesen egy kicsit belülről is megismerjük a templomosok szervezetét, ami még akkor is érdekes, ha hősünk meglepően szűkszavú, ha másokról esik szó. Köszönhetően annak, hogy tízéves korától vele vagyunk, kapunk egy közepesen kidolgozott fejlődésregényt, ami a gyerekkori kíváncsiságtól egészen az öregkori (akkoriban egy ötvenegynéhány éves férfi már öregnek számított) „bölcsességig” részletezi mindazon változásokat, amik a belső és külső élmények hatására bekövetkeznek. Kifejezetten érdekesnek tartom azokat a részeket, amelyek a két rend hasonlóságával, valamint az amerikai gyarmatok vitalitásával, pezsgésével foglalkoznak.
„Nem messze tőlük John és William egy kovácsműhely árnyékában várakozott, leborított vödrökön ülve, kalapjukat mélyen a szemükbe húzva, mint két kovácslegény, aki lustálkodva szünetet tart, és csak bámulja, merre tart a világ.”
Persze azoknak sem okoz csalódást a könyv, akik a korábban megszokott folyamatos orgyilkolást kedvelik, legfeljebb ezúttal nincs akkora hangsúly az előkészületeken, többnyire a végrehajtást, az akciót izgulhatjuk végig. Mivel a játékot nem ismerem, az eltérésekről vagy éppen hasonlóságokról nem tudok mit mondani, abban viszont biztos vagyok, hogy a regényben Haytham nem szaladgál tomahawkkal a kezében. A lényegen persze ez mit sem változtat, az Árulás ugyanolyan jó Assassin’s Creed regény, mint az előzőek.