Főkép

Jules Verne életművében különleges helyet foglal el A jégszfinx, mert nem saját ötlet alapján íródott, hanem Edgar Allan Poe híres regénye, az Arthur Gordon Pym továbbgondolása. Az eredetiről annyit illik tudni, hogy a címben emlegetett amerikai úriember kalandvágytól hajtva mindenki másnál közelebb jutott a Déli sarkhoz, ahol meglepő módon nem végtelen jégmezőket, hanem fekete bőrű bennszülöttek által lakott szigeteket talált. Számos hihetetlen kaland után társával együtt sikerült elmenekülnie, hogy aztán az áramlat egyenesen a pólus felé sodorja. Aztán meglepő váratlansággal, a vélhető végkifejlett előtt abbamarad a történet. Poe csupán annyit fűz hozzá, hogy a szerző váratlan és tragikus hirtelenséggel elhunyt, további részleteket nem közölt az esetről! Pym egyetlen túlélő társa (Dick Peters) pedig ismeretlen helyre távozott!

Verne regényében előkerül a Pymet szállító hajóskapitány testvére, aki már tizenegy éve eredménytelenül keresi a bátyját. Mivel állandóan indulásra készen várakozik, nem szívesen vesz fel utasokat, így amikor a történetet elmesélő Jeorling (amerikai tudós) mindenáron vele szeretne kihajózni a Kerguélen-szigetekről, elsőre elutasításban van része, csak mindenféle protekciónak és intrikának köszönhetően jut fel a Halbrane fedélzetére. Miközben békésen hajókáznak a déli vizeken, útjukat keresztezi egy jéghegy maradéka, amin az évekkel ezelőtt eltűnt hajó másodkapitánya hever élettelenül. A nála talált feljegyzések szerint társai még életben vannak, s megmentőikre várnak. A Halbrane ezek után feltölti a raktárait, felvesz pár matrózt, majd elindul a Poe által megírt úton dél felé. A kalandokban bővelkedő utazás végén számos titokra fény derül – s persze jó pár kérdés megválaszolatlanul marad. Talán egyszer valaki folytatja a történetet.

Olvasás közben olyan érzésem volt, mintha Verne megpróbálta volna Poe stílusában megírni ezt a történetet, amire többek között a rá nem jellemző, szokatlanul bonyolult történetvezetés is utal. Mint amikor az ismeretterjesztés találkozik a természetfelettivel! Ettől függetlenül egészen érdekes továbbfűzése Poe regényének – már csak ezért is érdemes elolvasni.

A mostani kiadáshoz új grafikákat kapunk, amelyek némileg hasonlítanak az eredeti metszetekre, de egyrészt más stílusban készültek, s ami a legfontosabb, tartalmukban is eltérnek Georges Roux képeitől. Ezúttal nem puszta illusztrációról van szó, ami ábrázolja az éppen aktuális helyeztet, hanem annak vizuális fokozásáról, ahol lehet, kihangsúlyozva a misztikum és a természetfeletti jelenlétét. Elsőre látásra mindenesetre érdekes elképzelés.