Főkép

Úgy jártam ezzel a könyvvel, hogy ha nem teszik az orrom elé, akkor bizony nem foglalkozok vele, pedig ez igazán nagy hiba lett volna. A mai napig nem tudok választ adni arra, hogy miért kerülte el a figyelmemet a kiadvány, pedig a sors akarata szerint közös út rendeltetett a számunkra és utólag már látom, hogy ennek tényleg így kellett lennie. Éppen ezért legyen ez az értékelés olyan útjelző, amely mások figyelmét is a regény felé fordítja és segít abban, hogy az olvasó és ez a hangulatos, különleges történet minél hamarabb egymásra találjanak.

 

Amelia Gray kilenc éves korában látott először szelleme(ke)t, majd apja szigorú útmutatásait követve nem vett tudomást róluk, elkerülte azokat, akiket szellemek kísértettek és igyekezett mindig megszentelt föld közelében tartózkodni. Végül a gyerekek társasága nélkül felnőtt lány különleges foglalkozást választ: temetőrestaurátor lesz, aki egy megbízás miatt kerül Charlestone városába, ahol egy régi temetőt, az Oak Grove-ot kell helyrehoznia, de munkája már a terület feltérképezésekor megakad, mert friss holttestet találnak az egyik sírban. A nyomozást vezető John Devlin felkéri a lányt, hogy az eset kivizsgálásában szakértőként működjön közre. Amelia elvállalja a feladatot, de nem tudja figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy vonzódik a detektívhez, akit szellemek kísértenek, ezért inkább kerülnie kellene.

 

A regény hangulata már az első oldalak után teljesen átjárt, beszippantott és nem eresztett el még akkor sem, amikor már becsuktam a kiadványt, a történet által keltett rezgések önálló életre keltek bennem, gondolataim folyamatosan visszakanyarodtak az olvasott eseményekhez. A szépirodalmi stílusban megfogalmazott mondatok, a komótosan haladó, mégis feszültséggel teli cselekmény, a különleges tájleírások mind hozzájárultak ahhoz, hogy a könyv maradandó élményt nyújtson és áhítozzam a folytatás után. Olyan regény ez, ahol erősen keverednek a műfajok, egyszerre van jelen a hagyományos nyomozási technika, a szellemek által keltett misztikum és borzongás, illetve a két főszereplő között kialakult vonzalom, mint különleges romantikus szál. Mindenki megtalálja a történetben azt a stíluselemet, amit olvasni szeret, mert a műfajok nem elnyomják, hanem inkább egyensúlyra törekedve jól kiegészítik egymás. A gyilkosságok leírása helyenként brutális és kell némi gyomor az ezt taglaló részek olvasásához, a szellemekre érzékenyen reagálóknak pedig azt tanácsolom, hogy ne az esti órákban vegyék a kezükbe a könyvet. Kétségtelen, hogy az írónő nagyon ért a hangulatkeltéshez, a feszültségteremtéshez, mert leírásai eredményeként éreztem a nap melegét, a virágok bódító illatát, a temetőkertek ódon nyugalmát és a szellemek keltette borzongató érzést – az olvasás időtartamára megszűnt számomra a külvilág.

 

Az eseményeket a főszereplő szemszögéből követhetjük végig, aki bár a saját szakterületén profinak számít, mégis naivan tekint a világra. Amelia olyan nő benyomását keltette bennem, akit megviseltek különleges képességei, emiatt zárkózott, titokzatos, ugyanakkor érzékeny és okos, ám olyakor furcsa reakciókat produkál. Devlin nyomozó maga a vonzó és sötét érzékiség megtestesítője, a megközelíthetetlen, múltjától szabadulni nem tudó férfi, aki miatt sok női olvasó szíve kezd majd hevesebben dobogni. A szellemek szerves részét képezik a könyv cselekményének, illetve a sorozat kötetein átívelő misztikus és megfejtésre váró történetszálnak, fel- és eltűnésük, reakcióik meghatározó jelenetei az eseményeknek, és mint az emberek, ők sem egyformák, mindegyiküket más motiváció tartja a létezésnek ebben a síkjában. A titkok miatt úgy érzem, hogy ez a szál sokkal jelentősebb lesz a következő kötetben.

 

Igyekeztem magamtól rájönni arra, hogy ki is állhat a gyilkosságok mögött, de most még a női megérzésem sem segített a megoldásban és bizony erősen meglepett, amikor értesültem az elkövető kilétéről, illetve még jobban megdöbbentett, amikor a miértekre is magyarázatot kaptam. Nagyon sok kérdés maradt nyitott a történet végére, amelyek furdalják is az oldalam rendesen. Az olvasási élményt csak növeli a magyar kiadás minősége, amelynek már a borítója is sugallja a könyv hangulatát – igazán figyelemfelkeltő a megcsillanó borostyánindák és levelek motívuma, amely minden fejezet elején újra feltűnik. A kiadványt nagyon jó kézbe fogni és vékonysága ellenére is súlyos darab, az igényességéhez kétség sem fér, ezért is zavaró, hogy helyenként lemaradtak a párbeszédek jelölései, ami leginkább azért befolyásolta a szöveg élvezhetőségét, mert nem volt egyértelmű, hogy a szereplő kimondta vagy csak gondolta az adott mondatot.

 

Bár ez az első regény, amit olvastam tőle, jelenlegi, erősen befolyásolt állapotomban úgy érzem, hogy Amanda Stevens megérdemelten került három alkalommal is a Rita-díj döntősei közé. Remélem, hogy hazánkban is kedvező fogadtatásban részesül ez a könyve és a többi regényét is hamarosan kézbe vehetik a magyar olvasók.