Főkép

A hidegháború nagyjából első két évtizede jelentős mértékben meghatározta az akkoriban íródott tudományos fantasztikus irodalom jellegét. Maga a háborúskodás, az űrcsaták eleve gyakran témául szolgáltak az ekkoriban publikált regényekhez és novellákhoz, ám még ennél is fontosabbnak számított bizonyos toposzok és metaforák, többek között a Mars – a heinleini „vörös bolygó” – mint a kommunista fenyegetés alig leplezett szimbólumának gyakori előfordulása. Nem különösebben csoda, hogy az ötvenes években még Arthur C. Clarke is hozzányúlt ezekhez a témákhoz és jelképekhez, különösen azt figyelembe véve, hogy még bizonyosan friss emlékként élt benne a II. világháborúban betöltött szerepe, 1941 és 1945 között ugyanis a Királyi Légierőnél szolgált radar-technikusként és -oktatóként.

 

Az 1955-ben megjelent Földfény egy négy évvel korábbi elbeszélés regénnyé bővített változata, és a sci-fi műfajában viszonylag szokatlan módon egy kémelhárítót állít a történet középpontjába. Bertram Sadlert azért küldik el a Hold kupolavárosaiba, hogy kiderítse, honnan, kinek a révén szivárog ki létfontosságú információ a földiek nehézfém-bányászati kísérleteiről a technikailag és nagyhatalmi értelemben egyaránt egyre erősödő Szövetség felé. A tudósok politikai elkötelezettségektől kisebb-nagyobb mértékben mentes társaságában Sadler jóformán megoldhatatlan feladatnak érzi a rejtély megfejtését, ugyanakkor különösebb kedve sincs többet tennie a nyomozás lelkiismeretes, ám cseppet sem elszánt lefolytatásánál. Az események persze végül felülírják a megbízatást, magánemberként mégsem hagyja nyugodni a kudarc a botcsinálta „ellenkémet”.

 

A cselekményvezetésre egyetlen komoly csatajelenet kivételével nem jellemző a pergő tempó és az akció – inkább lassú folyású, sokszor bölcselkedőn elmerengő passzusokat olvashatunk. Számtalan helyen találkozhatunk viszont a tipikusan clarke-i tudományos alapossággal; egyrészt az új, idegen környezet miatti rácsodálkozással, másrészt a tudományosan helytálló magyarázatokkal, valamint az olyan elméletekkel, melyek akkoriban valóban még kizárólag egyes szerzők és a legmerészebb tudós elmék képzeletében létezhettek. Ne feledjük, hogy Jurij Gagarin csupán 1961. április 12-én, jó fél évtizeddel később jutott ki a világűrbe és kerülte meg a földet, az első emberes Holdra szállásra pedig még később, 1969. július 20-án kerülhetett sor. A Földfény első olvasói ekképp ténylegesen fantasztikus élményben részesülhettek, ám a regény még mai szemmel is áhítatot kelthet az arra érzékenyekben.

 

Furcsa viszont, hogy az előrevetített jövőben – amely minden jel szerint a 22. század lehet –, ahol a tudósok már rendkívül nagy nyomás és extrém hőmérsékletek alatti bányászati technológiákat képesek kifejleszteni, a számítógépek még mindig lyukkártyákkal működnek. És noha a technológia már 1946-ban létezett, a telekommunikáció sem mobil eszközöket használ – márpedig ez kizárólag a szkafanderek rádiója esetében indokolt, a kupolavárosok belső tereiben mai szemmel, jobb szó híján, anakronisztikusnak tűnik. Ám a sci-fi írók elsődleges feladata nem annyira a technikai eredmények megjóslása, hanem a társadalmi fejlődési vonalak előrevetítése, ebben pedig Clarke egyértelműen jeleskedett, a regény mondanivalója pedig kétségkívül ma is érvényes és megszívlelendő.

 

Érdemes tehát megismerkedni a regénnyel, amit elsősorban azért a keményebb tudományos fantasztikumot kedvelőknek ajánlhatok. Arról só sincs, hogy ne lenne olvasmányos a szöveg – Füssi-Nagy Géza magyar fordítása is kifejezetten gördülékeny és pontos –, hanem mivel a későbbi Clarke-művekkel ellentétben itt még erőteljesen érzékelhető a tudományos gondolkodásmód, ami jelentősen eltér egy irodalmiasabb felfogástól. Az életműnek ugyanakkor egyértelműen fontos darabja a regény, melyet mindenkinek ajánlhatok, aki komolyan veszi a klasszikus sci-fik iránti rajongását.