Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Barnás Ferenc: Másik halál

A Másik halál volt az első Barnás-kötet, amit olvastam. Bár az íróról korábban is hallottam, főleg a 2006-ban megjelent A kilencedik kapcsán, amelyet mind a hazai, mind a külföldi kritikusok is nagyra értékeltek (az angol fordítást jelölték az egyik legrangosabb irodalmi díjra, az IMPAC Dublin Literary Prize-ra is), ha megkértek volna, hogy mondjak valamit Barnásról, nem igazán tudtam volna mit.

Ha a Másik halált el akarjuk helyezni egy irodalmi palettán, akkor az a legcélszerűbb, ha elképzelünk hozzá egy többé-kevésbé egyenlő oldalú háromszöget, melynek csúcsai a következők: Jon Fosse Melankóliája; Bartis Attila Nyugalomja; illetve egy tetszőlegesen választott Thomas Bernhard-mű, amelynek főhőse kétségbeesetten próbálja megóvni saját széthulló elméjét a pusztulástól. Ezeket a főbb sarokpontokat gyúrja össze saját élettapasztalatával Barnás Ferenc egy nem túl könnyű, ám meglepően élvezetes és egyedi könyvvé.

A szüzsé igen egyszerű. Főhősünk, a korábbi egyetemi oktató és zenetanár, nyaranta Nyugat-Európába jár át utcazenélni; itt megismerkedik egy német pincérrel, aki, miután tudomást szerez a titokban készülő Átiratok című regényéről, úgy dönt, hogy anyagilag támogatni fogja barátját, így az feladja állását, hogy csak az írásra koncentrálhasson. A mű elkészülte és barátja halála után lelkileg összeomlik. Ezután nyomon követhetjük sorsát a munkaerőpiacon, majd azt a tíz évet, amit egy galériában tölt el mint teremőr. De a sztori nem is igazán lényeges.

Maga a regény in medias res indul, a mindvégig névtelenségben maradó elbeszélő néhány sortól néhány oldalig terjedő monológjaival. Ezekben beszél saját mindennapi életéről, arról az állapotról, amibe időről időre belekerül, illetve néhány körülötte élő, vagy számára fontos ember sorsáról. A történet, kiváltképp az első fele, nélkülözi a linearitást, a logikus építkezést, legtöbbször még abban sem vagyunk biztosak, miről is olvasunk tulajdonképpen. Sok utalás, leírás, ami az olvasás pillanatában nem vagy nem igazán érthető, csak oldalak tucatjaival később válik világossá.

Ennek a csapongásnak, érthetetlenségnek legfőbb oka pedig az elbeszélő állapota. Nos, erről az állapotról, bár jelentősen befolyásolja narrátorunk életminőségét, csak keveset tudunk meg. Nincs is neve. Csak úgy említi, mint hogy az, vagy abban az állapotban, vagy olyankor. Azt tudjuk, hogy lehet egyik, vagy másik lefolyású. Hogy néha jó, ha iszik az ember az elején, máskor nem szabad. Hogy ilyenkor kiesnek dolgok, események. Hogy ilyenkor jobb, ha nem megy emberek közé. Tarthat pár óráig, de több napig is. Hogy ilyenkor nem tud gondolkodni, nem tud beszélni; azaz tud, de nem érti az összefüggéseket.

Számomra a regény egyik legérdekesebb pontja éppen ez, a téboly nyelvi szintű leképződése. Barnás ebben igazán nagyot alkotott. A korábban utcazenészként is fellépő narrátor nyelve néha kopogó tőmondatokból, máskor több oldalnyira terebélyesedő, zenei hatású mondatszörnyetegekből áll. Ez utóbbiak azonban irdatlan hosszuk ellenére is tökéletesen olvashatók, megvan bennük az a természetes ritmus, ami mondjuk Thomas Bernhard, Talamon Alfonz vagy Krasznahorkai László prózájában is megtalálható. Az elbeszélő mindent megfigyel, szinte mániákusan törekszik a lehető legpontosabb megfogalmazásra; leír, körülír, pontosít minden apró részletet, amit fontosnak tart. Ugyanakkor sok mindent, amiről tudnunk kellene, hogy megérthessük őt, nem ír le. Talán nem tudja; az is lehet, hogy nem akarja. Ez a mániákus figyelem kezdetben a betegség jele, a regény vége felé pedig a gyógyulásé. És mint ahogy nem tudjuk pontosan, mi váltotta ki azt az állapotot, úgy azt sem tudjuk egyértelműen, hogy mi hozza el a javulást.

A másik, számomra igen fontos rész, a rendszerváltás utáni Budapest életének és lakóinak leírása. Főhősünk az állapotából is kifolyólag nem igazán tud közel kerülni úgynevezett „normális” emberekhez. Környezete és legtöbb ismerőse is különböző testi/lelki/mentális problémákkal küszködik. Az ő jellegzetesen 20. századi történeteik folyamatosan jelen vannak a regényben: így megjelenik betéttörténetként egy dél-afrikai búr náci által túszul ejtett pincér, az Auschwitzból hazatérő zsidó nő, az utcán csövező hajléktalanok, és az egykor grófi családból származó, a kommunista-szocialista rendszer áldozataként a történet idejére ruhatárossá vedlett öregasszony alakja is. Ezen figurák egy rész olyan mélyre süllyedt, hogy már nincs saját hangjuk, csak áttételesen, függőbeszédben, az elbeszélőn keresztül tudnak megszólalni.

Úgy gondolom, a Másik halál az Aprószentek mellett a tavalyi év legfigyelemreméltóbb magyar könyve volt. Barnás Ferenc kötetét csak ajánlani tudom mindenkinek, mert az író ezzel a regényével egyértelműen a hazai irodalom élvonalába került.


Bak Róbert - 2013. március 8.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Barnás Ferenc) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!