Főkép 972 tele igen kemény volt, legalábbis azon szlávok, ruszok, vikingek, kazárok s egyéb nemzetségbeliek számára, akik Attila hun fejedelem sírját igyekeztek megtalálni a végtelen fehér pusztaságban. Sokan haltak meg a hosszú úton, de nem mindegyiküket a hideg vitte el – hogy mást ne mondjak, Attila sírjának őrzői, a jászok törzséhez tartozó harcos nők (akiket egyes görög történetírók amazonként emlegetnek) is tizedelik őket. Hogy valójában mennyi igazság van Robert Low skót író Felesküdöttek saga című sorozatában (melynek ez a harmadik része), azt talán sohasem fogjuk megtudni, de az nyilvánvaló, hogy emberünk megtett mindent, amit csak lehetett, hogy a lehető leghitelesebb történelmi regényeket írjon. Utószavából az is kiderül, hogy sokszor épp a legdöbbenetesebb részleteknek van valós alapja, de önmagában nem a történelmi hitelesség miatt jók Low könyvei. Számomra azt teszi remek olvasmánnyá ezt a szériát, hogy Low megannyi apróbb-nagyobb, hitelesnek tűnő részletet rejt az izgalmas cselekmény fordulatai közé és köré, s ezt könyvről könyvre egyre jobban, ügyesebben teszi.
 
A még mindig ifjú Orm és csapata letelepedtek egy északi szigeten, ám vikingjeit nem hagyja nyugodni az ezüstkincs emléke, és az, hogy talán még mindig ott lapul a rejtekhelyén, ráadásul mindennek híre kél, és egyre többen jelentkeznek a készülő új hajóra – de nem mindenki békés szándékkal. Nem telik bele sok idő, s Ormék újra bajba keverednek, amit csak még újabb, még nagyobb bajok követnek és hamarosan ott talpalnak egy ifjú kijevi herceg és kisebb serege társaságában a már említett jeges pusztán. Újra felbukkannak korábban megismert szereplők, ahogy egynémely holtak szelleme és Odin, az istenek félszemű atyja is újfent tiszteletét teszi körükben – ki-ki a maga módján. Bár hosszas, kínkeserves vándorlásuk a fagyos vidéken könnyen unalomba fulladhatna, Low tesz róla, hogy az olvasó végig izgulja a könyvet. Olyannyira, hogy néhol már-már hihetetlennek tűnő fordulatokat épít bele könyvébe – ám mindig képes elkerülni, hogy túlzásba vigye.
 
Ugyanakkor a minden korábbinál sűrűbben előforduló borzalmas részek talán eltántoríthatják az érzékenyebb gyomrú olvasót. Low eddig is kerülte a pátoszt és pőrén tárta elénk, milyen is az, ha valaki belevág egy baltát valaki másnak a fejébe, ám most a vikingek (meg a többiek) olyan rémtettekre ragadtatják magukat, amilyeneket el is vár tőlük, aki csak a rossz hírükről értesült. Amúgy Low mindig hangsúlyozta, hogy a vikingek alapvetően békésebb, kereskedésre hajlamos népek voltak, zömük nem volt olyan megveszekedett berzerker, amilyennek mondjuk a korabeli katolikus történetírók lefestik őket. Emellett minden korábbinál erősebben érvényesül a Felesküdöttek közti összetartás, az őket kötő eskü fényes és árnyoldala, és van ebben a bajtársias, hősies hozzáállásban valami irigylésre méltó és nagyszerű. Bár az első kötetben megismert Felesküdöttek közül csak maréknyian maradnak a harmadik regény végére, egyre jobban körvonalazott, egyre emlékezetesebb és szerethetőbb alakok ezek – nem szólva az olyan új szereplőkről, mint a felemás szemű, varázsos meséket tudó Varjúcsont, vagy Vlagyimir herceg, Szvjatoszláv kijevi fejedelem legkisebb fia.
 
Az a korábbiakban is erőssége volt a Felesküdöttek sagának, hogy a vikingek világképe, mentalitása, spiritualitása jelen volt bennük, de most ez is még hangsúlyosabban jelen van, ráadásul a sajátos logikát követő hit mellé északi illetve orosz népmesék, legendák is érkeznek, miközben Orm és csapata továbbra is megmarad hétköznapinak. Mindezek adják azt a pluszt, amitől ezek többek, mint pusztán izgalmas történelmi kalandregények. Jelen állás szerint további két kötetet számlál a sorozat, nagyon várom őket.