Főkép

Eltelt egy év a Cherubion kiadó 2011-es fantasy antológiája óta, úgyhogy már biztosan sokan várták a következő hasonló gyűjteményt, ha már regények nemigen jelentek meg a 2012-es esztendő folyamán. A Káoszfattyú címet viseli az idei kötet, mely ezúttal nem világfüggetlen, hanem teljesen Worlukon, a Káosz világán játszódik, ráadásul többé-kevésbé egy szereplő köré szervezve. Ugyanis az öt alkotás között akadnak kapcsolódási pontok, melyek mindenképpen érdekesebbé teszik a könyvet, mintegy lazán összefüggő novella-füzérre emlékeztetve. Sajnos csak öt mű kapott helyet az antológiában, ám a címadó történet gyakorlatilag regény-terjedelmű, s így bőven négyszáz oldal feletti lett a végleges hosszúság, vagyis azt mondhatom, mégsincs ok a csalódásra – már ami a mennyiséget illeti.
 
A már rutinos alkotó, Soren Ward hozza meg a hangulatot a könyvhöz. Kötetkezdő novellája tényleg csak felvezetés, annak viszont remek, ráadásul a kellemesen hangulatos, bár eléggé rövid történet még érdekesen is zárul. Igazság szerint szívesen olvastam volna a cselekményt hosszabban és a visszaemlékezéseket jobban kibontva is, de így sem volt rossz. A következő Dougal Glendower Elfgyalázó című alkotása, ami sajnos közel sem sikerült tökéletesen. Már a tavalyi antológia kapcsán is sejtettem, hogy nem vagyok kompatibilis a szerző stílusával – ez most végleg bizonyítást nyert. Az egyébként is kicsit lassan induló történetet gördülékeny jelenetek helyett nehézkes, hömpölygő leírások egészítik ki, így pedig hiába tűnik érdekesnek a hét mesterlövész fantasy-átirata, hiába akadnak izgalmas karakterek is, egyszerűen nem sikerült felkelteni a figyelmemet, már-már untam.
 
Sajnálatos módon a folytatás sem sokkal jobb. Dougal Glendower és John Caldwell négykezese adja a kötet legnagyobb terjedelmű írását, melyben egy csapat kalandor útját követhetjük végig. Storri, a legendás hadvezér útnak indul, hogy a vidéket rettegésben tartó Veynori Rémet megállítsa, s vele tart néhány válogatott gazfickó is. Hegyomlásnyi barbár és elf hölgy is található a kompániában, ám talán a legagyafúrtabb egy griád, egy galambméretű lény, aki tudatával másokat von befolyása alá, s miközben a Rém felé vezeti a társait, saját terveget dédelget. Egy gyíkemberek lakta mocsárba jutnak, ahol olyan veszélyekkel találják szembe magukat, melyekre senki nem számított…
 
Az írás legnagyobb problémája, hogy érezni lehet rajta: kapkodva készült el. Az alapot Glendower regénykezdeménye jelentette, melyet aztán a két író együttműködve folytatott, ám egészen addig, amíg egymásra nem talál a munkastílusuk és elképzelésük, vagyis nagyjából a regény feléig, nem sikerült kifejezetten szórakoztatóra. Egymást váltották a már az előző novellából ismert vontatott leírások és az olykor erősen alpári, öncélú és zavarba ejtően kínos jelenetek, miközben a „tartalom” sem volt minden hibától mentes. A sok szereplő ugyan megadja a sokszínűséget az írásnak, de nem lettek sem hitelesek, sem szimpatikusak, ráadásul kidolgozásukkal is még kellett volna foglalkozni. A lassú felvezetés után egyre jobban magára talál az írás, az utolsó száz oldal már sokkal élvezetesebbnek tűnt, ám a gördülékenyebb jelenetek mellett is hiányzott az átgondoltság a cselekményből.
 
A folytatásra viszont gyakorlatilag nem lehet panaszom. Talán csak az előzmények tükrében, de Anthony G. Morris novellája nagyon szórakoztató lett, egyértelműen A Káoszfattyú legjobbja. Kezdő íróról van szó, akinek most jelent meg nyomtatásban az első írása, amely, ha nem is tökéletes, de kifejezetten tetszett. Néhány drén küldetéséről olvashatunk, akik egy fontos ereklyét terveznek megszerezni, természetesen nem minden gondtól mentesen. Habár előszeretettel alkalmaz bizonyos sablonokat, mégis izgalmas és feszült a tálalás, kellemes volt olvasni. Érdekes szereplők tűntek fel, akiket - még ha rájuk is fért volna néhány mélyebb jellemvonás - könnyen meg lehetett kedvelni. Ügyesen megkomponált jelenetek jellemzik az írást, remélem később még olvashatunk az írótól.
 
A befejezés szintén egy kezdő szerzőre hárult, de David Winter becsülettel oldotta meg a feladatát. A gyíkemberek mocsarába vezeti el az olvasót, ahol a leendő sámán egyre inkább azt veszi észre, hogy az eddig szeretett lápban valami nincs rendben, valami szörnyűség készül. Nemcsak hogy nagyon hangulatosnak bizonyult a gyíkok világa, de a főszereplő egyfajta morális válságba kerül, amelyet ügyesen oldott fel az író – bár nyilvánvaló, hogy még kevés írói tapasztalattal rendelkezik. Ez érződik például a hit témájának kezelésénél: érdekes dolgokat vezet fel, de mintha útközben elbátortalanodna, nem merne igazán elmélyedni. Lehetett volna még itt-ott javítani a novellán (a befejezést is kissé elkapkodottnak érzem), de határozottan nem kell szégyenkeznie miatta, nagyszerű bemutatkozás.
 
Ha összegeznem kellene, azt mondanám, elég vegyes színvonalú lett ez az antológia. Szerepelnek benne kifejezetten szórakoztató, élvezetes történetek is (egyértelműen a két kezdő író novellája miatt lesz emlékezetes), ám a közepe eléggé lehúzza a végeredményt. Bár ahogy említettem, lehet, hogy csak én nem vagyok „kompatibilis” a stílussal, könnyen el tudom képzelni, hogy másnak nem tűnik fel, vagy akár pont emiatt szeret bele a kötetbe. Ha nem is nyugodt szívvel, de ajánlom tehát A Káoszfattyút, mert minden ellenérzésemtől függetlenül azért a magyar fantasy rajongóinak biztosan jobban fog tetszeni. És hát, ha kicsit sárgább, kicsit savanyúbb is, legalább a mienk.
 
Tartalomjegyzék
Soren Ward: Elérni a folyót
Dougal Glendower: Elfgyalázó
John Caldwell & Dougal Glendower: A Káoszfattyú
Anthony G. Morris: Scyssath kincse
David Winter: A Mocsár Hangja