Főkép

Kevés az olyan regény a science fiction műfajában, amely hazánkban nagyobb kult-státuszt ért volna el, mint Alfred Bester alkotása, a Tigris! Tigris!. Eredetileg ’90-ben jelent meg, sokak számára minden idők egyik legmeghatározóbb, egyúttal talán legjobb műve is lett, míg végül a tavalyi évben végre újrakiadásra került, méghozzá a fordító, Nemes István átdolgozásával. Őszintén szólva nekem még csak az első ismerkedésem volt a szerzővel, mindeddig valahogy nem került a kezembe a korábbi kiadás, így rendkívül kíváncsi voltam, hogy mi is az, ami Bestert ilyen népszerű és elismert alkotóvá teszi. Azonban a könyv elolvasása után is csak találgatni tudok, ugyanis hiába minden zsenialitása, nem volt rám olyan erős hatással a kötet, mint vártam, vagy szerettem volna.
 
A harmadik évezred második felére egy új felfedezés alapjaiban változtatta meg az emberiség történelmét. Ráébredtek ugyanis, hogy az ember képes gondolattal helyet változtatni: ez lett a dzsauntolás (korábban: jauntolás), s hatására teljesen átalakult a társadalmi rend. Ekkora már a Naprendszer lakható részét gyarmatosították, de a gazdasági összeomlás hatására véres háború alakult ki a fejlettebb Belső Bolygók és az elmaradottabb Külső Holdak között. Gulliver Foyle viszont csak élni szeretne, de egy teherhajó roncsán ragadt, s amikor hónapok magánya után egy lehetséges segítség tűnik fel, a kósza űrhajó is inkább a sorsára hagyja. Félig öntudatlan agóniáján felemelkedve bosszút esküszik, és elhatározza, hogy visszatér a civilizációba – csak azért, hogy megbüntesse a legénységet.
 
Foyle pedig bosszúhadjárata közben jelentős változáson esik át, hiszen eredetileg alig volt több egy ösztönlénynél, aki ugyan többé-kevésbé el tudta látni a hajó segédgépészi posztját, de értelmes gondolkodásra már csak alig volt képes. Miközben azonban Monte Christo grófjaként szenved, és minden eszközt megragad a megtorláshoz, fejlődik is, pallérozza elméjét, beilleszkedik a felsőbb társadalmi körökbe, s olyan terveket eszel ki, amelyekkel mindenkit átver. Sajnos kicsit hiteltelen is ez az átváltozás, túl gyorsan történik és nincs eléggé kidolgozva, de talán még ez sem lenne probléma, ha szimpatikusabbá vált volna az alig háromszáz oldal folyamán. Besternél ugyanis gyakorlatilag nincs pozitív szereplő, mindenki gonosz, gyilkos és elvetemült, ami elég jelentősen rányomja a bélyegét az élményre is. Az erőszak és pusztítás ilyen mértékű megjelenése mellett hiányzott valami, ami legalább minimálisan tükrözi az erényt és értékeket, a sötét atmoszféra így nagyon elborított.
 
Ha már említettem a Monte Christo grófját, érdemes megjegyezni, hogy a Tigris! Tigris! alapjaiban Dumas örökbecsű művére épül, számos fogását és sablonját alkalmazza, de mindezt a jövő szédítően ötletes környezetében. Ugyanis a szerző elsősorban izgalmas megoldásaival és sziporkázó elképzeléseivel nyert meg, hiszen már a dzsauntolás is olyan lehetőségeket és távlatokat nyit, melyek kényelmesen elvisznek a hátukon egy nagyszerű regényt. Bester viszont nem áll le, egyre több és több újítást mutat (például kifejezetten szórakoztató volt az átalakult felsőosztály szokásainak bemutatása), a könyv megírása óta eltelt több mint ötven év egyáltalán nem fogott rajta. Előrevetíti a később népszerűvé váló cyberpunk műfaját a globális vállalatok és szervezek uralta Föld képével, ráadásul mindvégig érződik egyfajta kísérletező jelleg (mint a történet előremozdítására használt betűképek a regény végén), ami a new wave mozgalmának volt sajátja.
 
Mégsem vagyok tökéletesen elégedett. Talán az elvárásaim miatt, de kidolgozatlannak és vázlatosnak tűnt kissé a regény, mintha az olvasmányos és gördülékeny cselekmény érdekében minden mást feleslegesnek ítélt volna a szerző. A Naprendszerben való ide-oda vándorlást hatásosabban is elő lehetett volna adni, tele van a kötet részletes ábrázolásért kiáltó helyszínekkel és pillanatokkal, de ehhez a mostaninál aprólékosabb történet kellett volna. Persze a befejezés így is rendkívül emlékezetesre sikerült, a morális válságba zuhanó Foyle útjának vége magával ragadó, szinte szuggesztív és – jó értelemben vett módon – bizarr lett, mintha Bester ennek a néhány oldalnak a kedvéért írta volna meg a korábbiakat.
 
Így az összkép kicsit vegyesnek látszik, de mégis ajánlom mindenkinek az olvasását (adott esetben újraolvasását a régi élmények felelevenítéséhez), hiszen minden esély megvan rá, hogy másnak a kedvenc kötete lesz. Ha nem is érzem tökéletesnek, zseniális momentumai a science fiction zsánerének egyik kulcsregényévé teszik, ma is könnyedén megállja a helyét, ráadásul 2013-ban töltené be Alfred Bester a 100. életévét, így még aktualitása is van az újrakiadásnak - azt hiszem ez kiváló módja, hogy megünnepeljük az évfordulót.