Főkép

A 2012-es esztendőben azt hiszem nem panaszkodhattak a science fiction rajongók, hiszen a kortárs sci-fi olyan nagyságainak és meghatározó alakjainak jelenhetett meg magyarul regénye, mint mondjuk Alastair Reynolds, Ian McDonald vagy épp Orson Cott Card. Év végén látott napvilágot egy másik hasonlóan jelentős, bár hazánkban csak kevéssé ismert szerző, Vernor Vinge alkotása is, mely a Tűz lobban a mélyben címet kapta, s hiába íródott 1992-ben, a mai napig rendkívül izgalmasnak, szinte frissnek tűnik. Akkoriban elnyerte számos sci-fi szervezet jelölését, melyek közül a Hugo-díjat haza is vihette – érdekesség, hogy abban az évben ketten is megkapták az elismerést, s a másik kötetet, Connie Willis Ítélet könyve című munkáját szintén tavaly vehettük kézbe először magyarul.
 
A fénysebességet elérő, netán meghaladó utazás mindig is izgalmas kérdését képezte a sci-fi regényeknek, de talán még senki sem adott rá olyan elegáns és ötletes választ, mint Vinge. Nála ugyanis a galaxis Gondolati Zónákra tagolódik: a mag, a Gondolattalan Mélység veszélyes és zűrzavaros hely, ahol senki sem tudja, hogy mi is található; a Lomha Zóna foglalja magába az egykori Földet, ahol a fizika szokott törvényei érvényesülnek; azonban azon civilizációk (köztük az emberiség), akik onnan kijutottak, elérhetnek a Kívülbe, amelyben a megszokott fizikán felüli dolgok is létezhetnek, mint például a fénysebességnél gyorsabb utazás és kommunikáció. Számtalan nemzet él, kereskedik és háborúzik a Kívülben, de néhányan még tovább próbálnak jutni: a Transzcendenciába, ahol minden képzeletet felülmúló hatalmak élnek.
 
A Transzcendencia azonban veszélyes hely is egyben, s miközben egy kolónia a mesés technológiai fejlődést kutatja, felébresztenek egy hihetetlen erejű lényt, mely pusztító útra indul, s bekebelez minden útjába kerülő értelmes fajt. Mégis, talán létezik egy ellenszer, mely megállíthatja a „mételyt” – ám épp egy olyan hajón található, mely egy távoli bolygón kötött ki. Fiatal utasai furcsa, falka-tudattal és kutyaszerű külsővel rendelkező lények fogságába esnek, akik az idegen látogatókban fejlődést és kiemelkedést látnak. A gyerekek megmentésére Ravna Bergsndot és társai (köztük Pham Nuwen, egy hosszú hibernáció után felébredt ember) indulnak, de a métely már a nyomukban van, s félő, hogy nem tudnak elmenekülni előle – vagy ha mégis, talán már késő lesz…
 
Talán már ennyiből is látszik, hogy a történet két szálon, pontosabban helyszínen indul el, melyek nemcsak, hogy kiválóan kiegészítik egymást, de a különböző fejlettségi szint lehetőséget ad a szerzőnek, hogy fantáziáját szárnyalni engedje. A tüskések (ahogy a gyerekek elnevezik a különös lényeket) bolygóján még csak középkor uralkodik, ahol a helyi törzsfők egymás legyilkolásával vannak elfoglalva, miközben akár több száz évig is elélhetnek – ugyanis nincsenek testhez kötve, négy-hat, szorosan együttműködő „kutya” rendelkezik közös tudattal, melyben akár cserélhetőek is a tagok. Vinge egy rendkívül érdekes fajt mutat be, érződik, hogy minden apróságot alaposan átgondolt és részletesen kidolgozott, teljesen hitelesnek tűnik az életszemléletük. A velük kapcsolatos cselekmény talán nem a legizgalmasabb, de több tüskést is közelebbről megismerünk, inkább a társadalom bemutatásán, s a karakterek (legyen szó emberről vagy tüskésről) jellemének változásán van a hangsúly.
 
Nem úgy Ravnáék történetében, akik mentésre indulnak, de eközben szembesülniük kell azzal, hogy ha nem sikerül megállítaniuk az utánuk eredő mételyt, akár az egész galaxis elpusztulhat. Hangulatos űroperát követhetünk végig, okosan végigvezetett cselekménnyel, melyből nem hiányozhatnak a nagy titkok, az idegen fajok és a hatalmas léptékű események sem, mindez közel realisztikusan kidolgozva. Ötletes megoldások jellemzik akár apró részletekben is – például az internet zóna-méretű megfelelője a Háló, melyről hosszabb-rövidebb bejegyzéseket időnként mi is megnézhetünk, kellemesen feldobva az utazás történéseit. Pont annyit vállal, amennyi még kényelmesen belefér a regénybe, viszont mindent ráérősen, de nem dagályosan ismertet. Lassan hömpölyög a történet, nincsenek meglepő fordulatok vagy mély gondolatok, s hiába több mint nyolcszáz oldalas a könyv, nem érzek benne felesleget.
 
Mindezek ellenére mégsem tudott annyira közel kerülni hozzám, mint szerettem volna. A szédületes megoldások és az ámulatba ejtő idegen civilizációk nem tudták pótolni az emberi mélységet, hiányzott az a plusz réteg, amitől átérezhető a tragédia, kötődni kezdek a szereplőkhöz és ténylegesen magával tud ragadni a cselekmény. Az emberek közül Pham összetett és komplex személyiséget kapott, s bár a többiekre sem lehet panasz, mégsem sikerült igazán megkedvelni őket. Talán még az idegenek is szimpatikusabbaknak tűntek, ugyanis a tüskések mellett egy másik faj is komolyabb szerepet kapott: ők a szkródutasok, akik amolyan guruló szerkezeten élő növények, egyúttal Ravna és Pham útitársai a mentőexpedícióban.
 
Noha maga a kötet meglepően súlyos, ez a tartalomra mégsem áll annyira. Könnyedén veri persze a megjelenő sci-fi regények nagy részét, de ennyi zseniális ötlet, ennyi megfontolt munka mellett még vártam volna egy keveset, amitől szívesen nevezném kedvencnek. Így is érdemes beszerezni (habár remélem, az eddig gyakorlatilag hibátlan renoméjú Ad Astra Kiadó a későbbiekben jobban figyel majd az elgépelésekre), hiszen nagyszerű élményt nyújt a Tűz lobban a mélyben, a zsáner kedvelői megtalálhatják benne a számításukat. Ezek után talán a Zónák-sorozat többi részére sem kell olyan sokat várni, én legalábbis nagyon örülnék neki.