Főkép

A kelta, azon belül is a brit mitológia talán legismertebb mondája Artúr királyé, aki legyőzhetetlen kardjával, az Excaliburral, valamint Merlinnel és a Kerekasztal lovagjaival karöltve meghódította a Brit-szigetek legnagyobb hányadát, békét teremtett, s még ha Morgana bűvös praktikái és Mordred ravasz ténykedése nagyban akadályozta, végül a Szent Grál varázsereje is megsegítette. Az unalomig ismert történet számtalan feldolgozást élt meg, elég, ha csak az elmúlt évtizedek filmes és irodalmi (át)értelmezéseire gondolunk. A cselekmény jelentősen eltorzult, az eredeti legenda talán csak nyomokban fedezhető fel bennük, de ez nem gátolja meg az alkotókat, hogy újra és újra elővegyék, hátha valami népszerű, netalán értékes születik belőle.
 
Nem kell azonban máris közepes fércműként elkönyvelni A király békéjét, hiszen Jo Walton esetében a törekvés hibátlanul sikerült, egy teljesen új közegbe helyezve, fiktív világban, fantasy-áthallásokkal tűzdelve olvashatjuk Artúr és Sir Lancelot életútját, mely talán sokkal hatásosabban átadja a monda hangulatát és gondolatiságát, mint a feldolgozások jelentős része. Talán az eredeti mondakör nem minden figurája fedezhető fel egyértelműen a regény karakterei között, Walton változata olykor eléggé el is tér a közismerttől, ám kulcsmomentumaiban, emlékezetes pillanataiban azonnal ráébredünk, hogy mely történet interpretációját olvassuk. Azonban mindettől egy pillanatra sem válik unalmassá, azonnal belemerülünk a kicsit ismerős, mégis felfedezésre váró környezetbe, s lenyűgözve kalandozunk Suliennel, Lancelot nőnemű helyi megfelelőjével.
 
Ugyanis az életének végén járó Sulien elbeszéléséből ismerjük meg a Tir Tanagiri szigetén történet eseményeket, amikor is Urdo király próbálja megszilárdítani a hatalmát, legyőzni ellenfeleit – a messziről érkező hajós embereket, a jarnokat, illetve a közeli Tir Isarnagiri szigetén élő népet. Célja a virágzó királyság, amikor végre gyarapodásnak indulhatnak a földek, vérontás nélkül élhetnek a családok, senkinek sem kell tartania a szomszédos területről betörő hordáktól – vagyis a béke. De vajon elérhető egyáltalán ez az idilli állapot? Mi történik akkor, ha már nem marad ellenség, ha végre beköszönthet a béke, csak épp az emberek mégis képtelennek bizonyulnak a változásra? Hogyan tudnak megbirkózni mindazzal, amit a „béke” jelent?
 
Ráadásul két vallás próbál megférni egymás mellett Tir Tanagirin. A földek szellemei, akikhez a „pogányok” fohászkodnak segítségért, vagyis a régi istenek hódolata lassan eltűnik, helyüket átveszi a Fehér Isten, aki egyedüli, ő teremtette a világot és az embereket, ám gyermekei elhagyták, hogy csak azután térjenek vissza imádatához, miután halandóként köztük járt. Szerzetesei próbálják megtéríteni a népet, ám nem mindenki veszi fel ezt a vallást, néhányan még követik a Teremtő Urat, a Bölcsesség Úrnőjét és más isteneket. Ebből fakad a regény újabb konfliktusa, a régi és az új hit ütköztetéséből, melyet több oldalról és több szereplőn keresztül is megvilágít a szerző, ezáltal nemcsak hogy érdekes eszméket fogalmaz meg, de teljesen új megközelítésből tálalja az ismert mondakört.
 
Ugyanis ahelyett, hogy csak az eseményekre koncentrálna, szívesen mereng el a béke és a változás körüli gondolatokban. Persze nincs hiány előbbiből sem, elvégre hiába sejtjük, hogy mi fog történni, még így is izgalmasnak és magával ragadónak bizonyul a cselekmény, ám az arányokat kiválóan találta el Walton, úgy elgondolkodtató, hogy továbbra is mozgalmas és feszültséggel teli marad. A világot szépen lassan ismerjük meg, nem fukarkodik a szerző a leírásokkal, de ez nem is baj, hiszen a hangulat nagyon kellemes, hamar elvarázsol. Kellően hihető a környezet, felfedezhetőek ismerős elemek (például a Fehér Isten, vagy Tir Isarnagiri szigetének népe, akik az írek megfelelői), mágia alig jelenik meg, de egyébként is hibátlanul simul bele a háttérbe.
 
A fejezeteket nyitó, az elkövetkező oldalakra halványan utaló rövid versek vagy prózai betétek is nagyban hozzájárultak az atmoszféra kialakításához, én nagyon élveztem az olvasásukat. Amit egyedül kifogásolni tudok, az a karakterek népes tömege. Míg a főbb szereplők kidolgozására nem lehet panasz és részletesen ábrázolt személyiséget kaptak, addig mások inkább csak vázlatosan lettek bemutatva – de talán még ezt sem említeném meg, ha nem jutna szóhoz hihetetlen mennyiségű figura. Keltás hangzású nevek armadája lepi el az oldalakat, amit tovább bonyolít, hogy olykor keresztnevükkel, olykor szüleik nevével hivatkozik rájuk a szerző, de mivel markánsabb jellemvonások csak keveseknek jutottak, ezért nehéz őket megkülönböztetni, s mivel gyakran fejezetekre eltűnnek, nehéz visszaemlékezni, most éppen kiről is van szó. Ennek elkerülésére nagyon hiányoltam egy névjegyzéket (illetve egy térkép is elkelt volna), de talán majd A király nevében már ez is helyet kaphat.
 
A király békéje ugyanis csak az első része (pontosabban az első két egysége, hiszen a regény is két nagyobb részre tagolható) a sorozatnak, melynek folytatása is várható magyarul. Remélem minél hamarabb, hiszen a regény meglehetősen gonosz módon, épp egy fontos esemény bevezetésével ér véget. Szívesen olvastam volna még tovább, pedig már így is jóval hatszáz oldal feletti a terjedelem. Azért nem panaszkodhatok, nagyszerű élménnyel lettem gazdagabb, varázslatos és lebilincselő alkotás – ajánlom mindenkinek, aki egy érdekes gondolatoktól sem mentes fantasy-t szeretne kézbe venni, még a műfajtól távolabb állók is kedvencre lelhetnek benne.