FőképA regény úgy indul, hogy a narrátor, egy kanadai író Indiába utazik, ahol egy öregember mesél neki Pi Patel különös történetéről: arról, hogy a 16 éves fiú hogyan élt túl egy hajótörést a Csendes-óceán közepén, majd több mint 200 napnyi embert próbáló viszontagság után hogyan ért partot Mexikóban. Az öregember biztatja az írót, hogy Kanadába visszatérve keresse fel Pit, aki már felnőtt férfi, és kérje meg őt, hogy mondja el a teljes történetet, mert állítása szerint ez olyan mese, amelytől a leghitetlenebb ember is hinni kezd Istenben. Az író megfogadja a tanácsot, és felveszi a kapcsolatot Pi Patellel, aki beleegyezik abba, hogy megosztja az íróval a történetét, s innentől kezdve már jórészt Pi elbeszélését olvashatjuk, néhány rövidke fejezetet leszámítva, amelyekben az író-narrátor közli benyomásait arról, hogy milyennek látja Pit és a családját.

A fiú története három részből áll. A könyv első – és szerintem legélvezetesebb, legelmésebb, leginkább gondolatébresztő – részében megismerjük Pi családi hátterét, gyerekkorát és a fiú állatokhoz és a különféle vallásokhoz fűződő viszonyának hátterét. Pi apja állatkert-tulajdonos, Pi az állatok közelében nő fel, szereti őket és mindent tud róluk, emellett pedig fiatal tizenéves korától kezdve a vallások „megszállottja” – bár eredetileg hindu, ugyanolyan őszintén és lelkesen gyakorolja a keresztény és muszlim hitet is, s mindhárom vallásból kiválogatja a neki leginkább tetsző elemeket – mondhatni, saját istent, saját vallást épít magának.

A könyvnek ez a része egyszerre szórakoztató és filozofikus: a főszereplő felváltva elmélkedik az állatkertvezetés nehézségeiről, az állatok igényeiről, vagy arról, hogy az emberek mennyire helytelenül teszik, amikor emberi tulajdonságokkal ruházzák fel az állatokat; valamint a hit fontosságáról vagy éppen arról, hogy mindig szabad kételkedni, de nem érdemes az örök kételkedést életfilozófiává tenni – s ezek az elmélkedések gyakran igen humorosak, szellemesek, s valóban elgondolkodtatóak; élvezet őket olvasni.

A történet első része azzal ér véget, hogy Pi családja elhatározza, hogy felszámolják az állatkertet és kivándorolnak Kanadába. A második rész, vagyis az „igazi” történet rögtön azzal indul, hogy a hajó, amelyen a család utazik, elsüllyed, s egyedül Pi éli túl a tragédiát néhány állat, köztük a könyv másik főszereplője, egy bengáli tigris társaságában. Innentől kezdve a regény egy válogatott nehézségekkel és mágikus elemekkel megtűzdelt hajótörött-történet, amelynek a részleteibe nem megyek bele.

S bár a harmadik rész alig néhány oldal, talán ez a könyv legfontosabb része. Itt ugyanis a hajótörést és az azt követő viszontagságokat szerencsésen túlélő Pi elmeséli a történetét a hajó elsüllyedésének okait kutató két japán hivatalnoknak – akik a történetet hallva hitetlenkednek és tudni akarják az „igazat”. S amint kiderül az „igazság”, a megelőző több száz oldal története visszamenőleg egész más megvilágításba kerül. Vagy kerülhet, ha éppen úgy szeretnénk értelmezni a könyvet. Első olvasásra mindenesetre egészen megdöbbentő a regény befejezése – én most másodjára olvastam a könyvet, és bár a végét így természetesen már tudtam, nem mondhatnám, hogy ez ártott volna a regénynek, hiszen így már nemcsak visszamenőleg, hanem olvasás közben is folyton újraértelmezhettem az eseményeket, s volt is mit újraértelmezni – azt gondolom tehát, hogy a Pi élete olyan könyv, ami mintha eleve újraolvasásra lett volna kitalálva.

A Pi élete persze nem tökéletes könyv – úgy érzem, Martel nagyon sokat ígér benne, s végül nem tart be mindent. Talán csak az örök kételkedő beszél belőlem, de úgy gondolom s úgy tapasztaltam még a könyv kétszeri elolvasása után is, hogy a szerző/narrátor állításával szemben ez a történet például nem feltétlenül alkalmas arra, hogy hitet ébresszen Isten iránt, és talán érdemesebb nem várni ezt tőle. A Pi élete „legfeljebb” arra alkalmas, hogy hitet ébresszen a fikció életmentő, élet-megváltoztató ereje iránt – ami természetesen egyáltalán nem kis teljesítmény, sőt. És bármit is gondoljunk Pi történetének két különböző verziójáról, a regény legutolsó oldalán kiderül, hogy az őt meghallgató japán hivatalnokok valóságnak fogadják el Pi fikcionalizált hajótörés-beszámolóját, pusztán azért, mert az a jobb, a „történetebb” történet – vagyis a fikció diadalmaskodik a valóság felett, s egy regény esetében ez igen felemelő érzés.

Tehát a be nem váltott ígéretek ellenére is érdemes elolvasni a regényt, akár ezért az érzésért, akár pedig azért, mert az biztos, hogy részben a történet maga, részben pedig az elbeszélés módja rengeteg gondolatot ébreszt(het) számos különböző témában: a moralitással, a hittel, a félelemmel, a reménnyel kapcsolatban; a történetmeséléssel és a fikció mibenlétével kapcsolatban. S a sok gondolat mellett – s számomra ez teszi leginkább szerethetővé ezt a regényt – a könyv teli van életszeretettel és életörömmel is, úgyhogy bár a Pi élete olyan regény, amely nem pont azt adja, amit ígér, mindenképpen hat az elmére és a szívre egyaránt.

Részlet a regényből