Főkép

A négy és fél éves kislányomnál manapság sokféle könyv dívik: szereti az amolyan habos-babos rózsaszín hercegnős könyveket; a klasszikus meséket, a gyerekek mindennapjairól szóló történeteket; a különleges nyelvi fordulatokat, újszerű gondolatokat rejtő versesköteteket csakúgy, mint a mindezektől nagyon eltérő, szokatlan, fantáziadús történeteket is.
 
Móra Ferenc A kéményseprő zsiráfok című könyve véleményem szerint ez utóbbi kategóriába esik. Egyszerű, mégis egyedi történetvezetésű mese, felfűzve az állatkert egyik díszes épülete köré, amely nem más, mint a Marabuvár, a marabuk és hűséges biztonsági őrük, a fülesbagoly lakhelye. Móra nyomán a kis állatkerti látogatók bekukkanthatnak az állatkert dolgos mindennapjaiba: eljátszhatnak a gondolattal, hogy mi is zajlik az állatkert cirádás épületeinek színfalai mögött; milyen is lenne, ha a sok állat a ketrecen túl is kapcsolatot létesítene egymással, netán segítenének egymásnak, barátok lennének, lásd jelen esetben a marabuk és a zsiráfok. A gyerekek szabadjára engedhetik a fantáziájukat arra vonatkozólag is, hogy milyen érzés lehet egy olyan kontinensen élni, ahol a hőmérsékleti viszonyok teljességgel különböznek a születési helyükön megszokott időjárási adottságoktól, ezzel ugyanis sok állatnak meg kell küzdenie az állatkertben, köztük a marabuknak is.

A marabuk főszereplőkké avanzsálása önmagában is elég jópofa dolog, legalábbis a kislányomnak nagyon tetszett, hogy számára eddig ismeretlen, ráadásul vicces nevű állatokról olvasunk. A kéményseprő zsiráfok nyelvezete azonban tovább növeli azt az érzetet, miszerint egy igen sajátos, semmilyen kategóriába nem sorolható történettel van dolgunk: az elbeszélés menete gördülékeny, a nyelvezet választékos, számos míves-ízes kifejezést vonultat fel. Ez utóbbi jellemzője különösen nagy örömforrás volt az én „nyelvészet” iránt rajongó kicsi lányom számára. És hát persze ott vannak a csodálatosan vicces, színes, utánozhatatlan Reich Károly rajzok, amelyek persze bármilyen könyvet feldobnának, de A kéményseprő zsiráfok esetében kifejezetten hozzáadnak ahhoz a furcsa, picit bizarr, és különleges érzethez, amely a könyvet körbelengi.
 
Nem igazán lányos történet, sőt, talán inkább a fiúknak ajánlott, nem feltétlenül elsőre szerethető, mert ahhoz talán kicsit szokatlan, mégis kedves mese a barátságról, egymás megsegítéséről. Többszöri olvasás után pedig kijelenthető, hogy a legtöbb dolog meg van benne, ami egy jó kis meséhez kell: egyediség, különleges, mégis hagyományos képi világ, és az elmaradhatatlan tanulság.