Főkép „Később úgy gondoltam ezekre az első napokra, mint arra az időszakra, mikor az egész emberi fajnak meg kellett tanulnia: ez idáig nem a megfelelő dolgok miatt aggódtunk. Nem az ózonlyuk, az olvadó jégsapkák, a nyugat-nílusi láz, a madárinfluenza meg a gyilkos méhek miatt kellett volna félnünk. De, gondolom, végül sosem az következik be, ami miatt leginkább aggódik az ember. Az igazi katasztrófák mindig teljesen másmilyenek: elképzelhetetlenek, ismeretlenek, nem lehet rájuk felkészülni.”
 
Karen Thompson Walker regénye is olyasmiről szól, ami elképzelhetetlen: a Föld forgása lassulni kezd. Elképzelhetetlen, s nem is tudományosan, mint inkább „csak úgy”: ez mindenre hatással lenne. És mindent senki nem tud felfogni meg elképzelni. Végigvehetném, milyen típusú írók mihez kezdtek volna ezzel a témával, de amit és ahogy Karen mesél, az egészen különleges – talán mert közben egészen hétköznapi. Ez nem sci-fi, nem thriller, nem disztópia, s még csak nem is feltétlenül apokaliptikus látomás. Sem a helyszín, sem a főszereplő nem tipikus: Kaliforniában nyilván nem érvényesülne olyan erővel és olyan gyorsan a Föld lassulásának romboló hatása, mint a bolygó számos más pontján. És még az ifjúsági regények reneszánsza idején (vagyis most) sem adja magát, hogy a főhős egy 11-12 éves, teljesen átlagos lány legyen, aki viszonylagos békében él a szüleivel, s jószerével legfőbb problémája, hogy nem népszerű az osztálya körében, egész pontosan az események hatására még az egyetlen igazi barátságának is vége szakad. Persze szerelmi szál azért került a könyvbe, de önmagában az is annyira… mi a jó szó? Realista? Őszinte? Hihető? Szóval nem az a lányregényekbe illő rózsaszín románc.
 
Az hamar kiderül, hogy főszereplőnk, Julia idősebb, mikor elmeséli, mint zajlottak a „lassulás” első hónapjai, de hogy pontosan mennyi, arra csak a regény végén jövünk rá. Van valami furcsa kettősség a narrációban. Egyrészt néha olyan érzésem van, hogy olyasféle kívülállóság és sokkal többet tudó, mint mondó sejtetés van benne, amiről amerikai tévésorozatok jutnak eszembe, ott szoktak így beszélni a narrátorok (ezért is használtam ezt a szót a mesélő helyett). Ez persze abból is fakad, hogy a későbbi Julia mesél. Másrészt viszont egyszerre érezhető az idősebb Julia érettebb hangja és a 11 éves lányé, aki bizonytalan önmagában és a világban. Julia semmit nem magyaráz túl, kb. pont annyit mond, amennyit ennyi idősen az ember felfog, akár az egész világra kiható eseményekből, akár a saját életében zajló, szintén mindent felforgató változásokból (ideértve a barátságok alakulását, az első szerelmet, de azt is, hogy a lány szüleinek házassága válságba kerül). És ebben is megmutatkozik a kettősség: hogy egyszerűsége és őszintesége néhol egészen költőinek hat, miközben végig ott van az a visszanézős, szinte dokumentarista szemlélődés, valahányszor a későbbi Julia azt mondja: „akkor még”…
 
Kettősséget hordoz az is, hogy Julia nem magyarázza, s nem is tudja megmagyarázni, miért történik a lassulás, és azt sem igazán, hogy milyen hatással van az emberiségre (vagy akár csak városa lakóira) – s mindeközben mégis úgy hat az olvasóra, hogy az jobban odafigyel egy csomó mindenre, amit amúgy természetesnek vesz az életben. Ezt a könyvet olvasva az ember akaratlanul is megérzi, ahogy rövidülnek a napok (hiszen ősszel olvastam), a szíve hevesebben kezd dobogni, ha meglát egy madarat, és így tovább. Szinte szó sincs benne környezetszennyezésről meg az összes többi „merényletről”, amit az emberiség saját maga és élőhelye ellen elkövet, s mégis tudatosabbá tesz ezekkel kapcsolatban.
 
S miközben a történet a maga sajátos módján izgalmas, és a regény olyan nézőpontokkal ajándékozza meg olvasóját, amelyek esetleg sosem jutnának eszébe, talán mégis a hangulata a legerősebb eleme. Julia szavai nyomán valami felfoghatatlanba lelhetünk bepillantást, de világméretű látomás helyett egyetlen ember élményein, érzésein, gondolatain keresztül – ám olyan mélységig, hogy szinte magunk is átéljük a túl hosszan tartó nappalok forróságát, a túl sokáig tartó éjszakák jeges hidegét. És persze azt is, hogy milyen felnőni. És valahogy ezek semmivel sem kevésbé hangsúlyosak, mint az, ami történik közben a bolygón, meg ahogy az emberiség reagál az eseményekre.
 
Anno azért vettem a kezembe a Csodák korát, mert azt olvastam, többen is Bradbury írásaihoz hasonlították. És aztán sokáig nem értettem, miért, még akkor sem, amikor a regény egy pontján Juliának az iskolában egy Bradbury novellát kell elolvasnia. De végül azt mondom, máshoz nem is nagyon lehetne hasonlítani. Bár a regény felütése valahogy a Marsbéli krónikákra emlékeztetett, igazából abban mutatkozik meg az elhunyt mester hatása, hogy az egész világot megrázó történéseket emberi szemszögből mutatja meg. Karen Thompson Walker messze nem olyan jó író, mint Ray Bradbury volt (de szinte senki más sem olyan jó), de a Csodák kora így is kimagasló regény – s csupán az írónő első műve. Roppant mód kíváncsi vagyok, mi mindent kapunk még tőle.
 
Részlet a regényből