Főkép Stark Attila Kulo City-je könyvnek mindenképpen könyv. Méghozzá elég szép könyv, keményborítós, fényes lapos, színes-szagos. Ám hogy ezen belül pontosan milyen műfajt képvisel, azt meglehetősen nehéz behatárolni, holott a szerző (rajzoló) már az elején tudatja velünk, hogy mit is tartunk a kezünkben.
 
A Kulo City az Iparművészeti Egyetemen végzett grafikus diplomamunkája, mégis sokkal inkább tűnik egy kendőzetlenül és néhol zavarba ejtően őszinte naplónak, amit mintha teljesen véletlenül kaptunk volna a kezünkbe. A 2007-ben megjelent könyv jólesően kavarta fel egy kicsit a honi könyvkiadás állóvizét, és értékéből semmit sem vesztett az elmúlt 5 évben. Szerencsésen – és talán véletlenül – dokumentálja ugyanis a szerző élete, vágyai, nehézségei mellett Budapest egy olyan arcát is, amit sokan jól ismernek, és ami az elmúlt pár évben jelentős változásokon ment keresztül. Mindaz, ami a főszereplővel, Stark Attila alteregójával megtörténik a könyvben, megtörténhetett volna (és meg is történt) sok más, a belvárosban élő fiatallal. Evés, ivás, álldogálás, nézelődés, túlélés az albérletben, kocsmákban, szeles utcasarkokon, szakítás előtt és után.
 
A szerző által három részre tagolt könyv minden része valamilyen téma köré rendeződik. Az első részben Stark precízen számol be arról, hogy mit szeret inni, enni, csinálni és szívni. A középső rész egy, az olvasó (néző?) számára is felkavaró pokoljárás lenyomata, míg a harmadik rész visszakanyarodik az elsőhöz, és a fiatal grafikus vágyairól, terveiről, mindennapjairól ad képet. A kötet jól felépített, és a második rész zaklatottsága után meghozza azt az enyhülést, ami után nem kétségbeesetten, hanem nyugodtan tudjuk letenni a könyvet, anélkül, hogy a szerző épsége miatt aggódnánk.
 
A könyv nagy részben a vizualitásra épít, és sokkal többet mesél a rajzokkal, képekkel és firkákkal, mint a mellé írt gondolatokkal, amelyeknek csak kiegészítő szerep jut. Stark Attila bámulatosan rajzol meg pár vonallal, vázlatszerű rajzokkal konfliktus- és élethelyzeteket, rajzai hol esetlegesnek, hol rettentő precíznek és részletesnek tűnnek, hol szándékosan ejt pacákat, hol tisztábbak a képei, mint egy kórterem. Tökéletesen teremti meg a hangulatának, érzelmeinek megfelelő képi világot, és olyan őszintén mutatja meg a gondjait, hogy néhol az volt az érzésem, titokban lesek csak bele egy ismeretlen naplójába – nem mindenki tudja ugyanis ezzel az őszinteséggel vállalni, hogy igenis van olyan, amikor szar.
 
A könyv teljesen jogosan érdemli meg a kifejezetten tetszetős kivitelű kiadást, mert hiába lapozza végig az ember egyszer, kétszer, sokszor, huszadjára is találni fog benne olyan részletet, amit addig nem vett észre. Minden vonalnak, pacának és foltnak jelentősége van, még akkor is, ha elsőre kaotikusnak és zavarosnak tűnik is a kötet. De Stark Attila pontosan tudja, mit csinál, és azt nagyon jól csinálja.