Főkép

A Monarchia bor, asszony és dal triászának az ír kultúrába átültetve nagyjából a whiskey (Bushmills) és feketesör (Guinness) kombó, a flörtöléstől, kukkolástól, házassági hűtlenségtől és bordélykalandoktól sem mentes szex, no meg az operaáriáktól a könnyedebb dalocskákig meglehetősen széles spektrumot lefedő énekszámok megfeleltethetők. Legalábbis ez lehet a benyomásunk az Ulysses olvasása közben, melyre köztudottan nemcsak az anyaország, hanem az osztrák-magyar szokások is hatottak, és ezt nem kizárólag az mutatja, hogy az egyik főszereplő, jelesül Leopold Bloom egy Szombathelyről kivándorolt családból származik, hanem még számtalan allúzió, kérdésfelvetés, valamint a párbeszédeknél a gondolatjelek az angol kiadásban elsőre szembeszökő használata is az idézőjelek helyett (ami már az Ifjúkori önarcképben is joyce-i jellegzetességnek, az angolszász szokások felrúgásának számított).

 

Mindez persze csak a felszín, a körítés, a csomagolás. Mégis furcsa, hogy épp Szerb Antal nevezte a regényt blöffnek, mikor pedig az Ulysses már nemzetközisége és magyar vonatkozásai miatt is komoly figyelmet érdemelne minálunk. Igaz, Szerb nyilvánvalóan az elvárások kijátszását, az előremutató zsenialitást nem látta meg, vagy nem akarta meglátni benne. A valódi nyugati világ akkoriban még legfeljebb csak csírájában létező pluralizmusát, mely be- és elfogad, az idegent és a szokatlant nem gyűlöli, hanem – inkább több, mint kevesebb sikerrel – magába építi. Mert ez az egyetlen nap néhány szereplőre leszűkített, ugyanakkor abszolút egyetemes történetét feldolgozó-elmesélő regény ugyan roppant fölénnyel alkalmazza az akkoriban, a modernizmus fénykorában elterjedt és szinte elvárt tudatfolyam-technikát, azaz a tiszta vagy kevert belső monológot, a többszólamú narrációt és még számos tipikusan modernista megoldást és elemet, mégis makacsul ellenáll a kategorizálhatóságnak. Olyannyira, hogy voltaképp regénynek is legfeljebb a mérete és bizonyos konvenciók viszonylagosan következetes használata miatt nevezhető – de ez inkább irodalomelméleti, mintsem az átlag olvasót érintő kérdés.

 

A nagy újítás, ami lényegében utánozhatatlanná teszi az Ulyssest, a középpont kivonulása a műből, ami tulajdonképp a szerző egyfajta tetszhalálaként felfogható. Az 1960-as évek elméletei pontosan ezt a játékosságot és személytelenséget fedezik majd fel az akkoriban meghatározóvá váló irányzatokban, Joyce művészete azonban még ennél is bonyolultabb technikákkal dolgozik. Talán mindennél fontosabb a tény, hogy a filológusok rögtön be tudják azonosítani a jeles napot, amelyen a szerző megismerkedett élete későbbi társával, Nora Barnacle-lel, a regényben ugyanakkor egyetlen közvetlen utalást sem találhatunk sem az eseményre, sem annak jellegére, valódi egymásra találásról ugyanis senki esetében nem beszélhetünk, egy életre szóló románc kezdetét pedig végképp lehetetlenség lenne belelátni a műbe. A személyes élménytől még inkább eltávolít az Odüsszeia keretként használt struktúrája, melyre Joyce mintegy felhúzta a történetet. Az első értelmezhetőségi bökkenő tehát az irodalomtudósokat megtréfáló ellentét, mely a konkrét, időben tökéletesen behatárolható életrajzi utalás és a művészet – persze viszonylagos – örökkévalósága, de legalábbis erre való törekvése között feszül. Ezért is ésszerűbb talán szórakoztató irodalomként, vagy egyenesen pornográfiaként olvasni a regényt, ahogyan sokan meg is tették, amikor a mű először megjelent.

 

Az obszcén, vulgáris, vagy egyenesen blaszfém szóhasználat kétségkívül szokatlannak számíthatott Joyce korának entellektüeljei körében, még ha a 19. század utolsó évtizedének naturalizmusa bizonyos értelemben előkészítette is a terepet az efféle stílusnak, a Joyce-éhoz hasonló merészségre azonban még évtizedeket kellett várni a magasnak nevezett irodalomban. Ám nem az önmagában vett sokkolás, az avantgárd, főképp pedig a szürrealisták és dadaisták által olyannyira kedvelt polgárpukkasztás a regény nyelvezetének legkülönlegesebb tulajdonsága, hanem a soknyelvűség maga. Még csak nem is egyszerűen egy poliglott, világlátott és egykor klasszikus képzésben részesült nyelvtanár magamutogatásáról, rendkívüli műveltségének fitogtatásáról van itt szó, hanem a nyelv: az idegen nyelvek, a dialektusok és a különféle stílusrétegek tudatos, játékos keveréséről és ütköztetéséről.

 

Joyce minden egyes fejezetben újabb meg újabb írókat, irányzatokat, stílusokat parodizál, és bizonyos értelemben ez biztosítja a regény olvasásának nem mindennapi élvezetét. A ráismerés tudat alatti örömét ugyan elfedi valamennyire a sodró lendületű történet (az Ulyssest legjobb először egyvégtében végigolvasni, és csak ezután mazsolázgatni belőle, kiélvezni a passzusokban rejlő végtelen nyelvi és stiláris változatosságot), mégis szinte adja magát a folytonos belehelyezkedés kényszere, ahogy nagyobb egységekben vagy épp hirtelen váltásokkal, átcsúszásokkal vagy átúsztatásokkal új meg új nézőpontot kell felvennünk; ahogy a szerző majdhogynem maliciózusan szórakozik velünk, és egyensúlyoz a profán, pogány vagy klasszikus szabadosság és a szentségen alapuló katolikus felfogás, a kifinomult kultúra nem létező határmezsgyéjén.

 

Különösen izgalmas a tudós könyvekben – a magától adódó párhuzam okán – „Kirké” címmel említett fejezet, amely amellett, hogy megtévesztő módon drámai formában íródott (színpadon előadni ugyanis képtelenség lenne), a szürrealizmus jellegzetességeinek adaptálása és kifigurázása. A szexuális, néhol kifejezetten pornográf tartalomtól eltekintve Alan Parker A fal című mozijával vonható itt a legtöbb párhuzam, ami ismét csak azt mutatja, Joyce mennyire megelőzte korát. De még a tagadhatatlanul Modernista „Penelopé” epizód központozásmentes belső monológja sem az elvárások szerint alakul, és az automatikus írásra emlékeztető szöveg a tabunak számító szavak és témák ellenére is afféle idegen testnek tekinthető a tényleges történethez képest. Ezt a benyomást erősíti meg, hogy a tizenhetedik fejezet hatalmas ponttal zárul, ami nem csupán az írásjelek „Penelopé”-beli teljes hiányával áll éles ellentétben, hanem ténylegesen lezárja a Stephen Dedalus és Leopold Bloom egymásra találásának cselekményszövetét.

 

A legélesebb stílusbeli különbséget úgyszintén a két középpontba állított szereplő között fedezhetjük fel. A lírai, de legalább is poétikus indítás, melyben még az Ifjúkori önarckép érő-alakuló művészére ismerhetünk, a kérdés-felelet formában, végletesen személytelen, tudományos stílusban megírt „Ithaka” abszolút ellenpólusa, még ha ez utóbbiban időnként megjelennek is teljesen oda nem illő, költői megnyilvánulások. E bloomi fejezetben teljesedik ki végleg a kifigurázás végletesen személytelenítve szórakoztató humorossága, és itt tapasztalhatjuk meg legegyértelműbben, miféle módon előlegezi meg Joyce a posztmodernnek nevezett irodalom újításait. A Stephen és Bloom közötti összekötő kapocs pedig az egyfelől a legtisztábban a lelket megszólító, másfelől a legszorosabban a matematikához és a fizikához (akusztikához) köthető művészeti forma: a zene. És ha figyelmesen olvasunk, minden fejezetben felfedezhetünk visszatérő témákat (melyek közül néhányat akár a wagneri vezérmotívumok irodalmi megfelelőiként is felfoghatunk), passzusokat, jellegzetes szavakat. A számtalan zenei utalásról pedig tanulmányok tucatjait írták meg a Joyce-kutatással foglalkozó filológusok.

 

A 21. századi olvasónak emellett semmiképp sem lehet érdektelen a nemzeti hovatartozás kérdésének boncolgatása sem. A zsidó származású, ám kikeresztelkedett és magát teljes mértékben írnek tekintő Bloom nem csupán őseinek vallása miatt számít idegennek a Zöld szigeten, hanem azért is, mivel bevándorlók leszármazottja. Ugyanakkor miért kellene írebbnek éreznünk nála például a görögös nevű Simon és Stephen Dedalust, vagy elvontabb síkon a kelta múltra rátelepedő, azt elfedő katolicizmust? Kifejezetten tanulságosak a regénybeli elmélkedések, melyekben talán a legközelebb juthatunk a szerző valós gondolataihoz, James Joyce kultúrák között őrlődő, páneurópai személyiségéhez. Vagy mégsem. Ki tudja. A sokszínűség és sokrétűség mindenképp szokatlanul magas szintű élvezetet kínál akkor is, ha egyszerűen szórakoztató olvasmányként vesszük kezünkbe a regényt, és akkor is, ha a benne rejlő titkokat igyekszünk feltárni.

 

A 2012-es kiadás különlegessége a tudományos igényű, csoportos munkával létrehozott fordítás, amely szerencsére megőrizte a második Ulysses-fordító, a nagy tudású Szentkuthy Miklós sok zseniális megoldását is, jóllehet ha kizárólag ez a szövegváltozat létezne, sohasem jöhetett volna létre, legalábbis nem ilyen névvel vált volna ismertté a Kampec Dolores, de ez, azt hiszem, itt kifejezetten mellékes tényező. A Magyar James Joyce Műhely, azaz Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, Szolláth Dávid sokéves, alapos munkájának köszönhetően egy minden eddiginél hívebb és igényesebb Ulysses-fordítást vehetünk a kezünkbe, amely a digitális technikának köszönhetően összehasonlíthatatlanul pontosabb a korábbiaknál, ennek folyományaként pedig jóval közelebb juttat minket az eredeti szöveg szövevényes utalásrendszerének átlátásához és megértéséhez.

 

Ám, mint minden átültetés, ez sem lehet száz százalékig hű, hiszen a paródiák például kizárólag általános és nem egyéni stílus esetében működhetnek, lévén, hogy amíg a tudományos-tudományoskodó, az egyéniséget a lehető legteljesebb mértékben száműző kvázi-értekezés vagy a poézis esszenciájára rögtön ráismerhetünk, igencsak nehéz lenne a magyarból azonnal beazonosítani, mondjuk, Henry Fielding sajátos írásművészetét. Bizonyos stílusértékek ráadásul egyáltalán nem fordulnak elő a magyar nyelvben, ám a fordítócsoport, amennyire ez egyáltalán lehetséges, sikeresen kompenzálta ezt a hiányt.

 

De felesleges lenne a kákán is csomót keresni, hiszen a legújabb magyar Ulysses nagyszerű, szórakoztató olvasmány, mely nem csupán Joyce-ot, hanem a honi alkotókat is dicséri. Olvassuk és élvezzük tehát a regényt, feledkezzünk bele a nyelv és az irodalom e monumentális és csupán Bach utolsó nagy művéhez, A fúga művészetéhez hasonlíthatóan játékos és médiumát a legmesszemenőbbekig ismerő és kiaknázó szövegbe!