Főkép

A nem túl távoli jövőben a LoveStar nevű izlandi gigacég nemcsak az emberek közti kommunikációt forradalmasítja, amikor a „madárhullámok” segítségével végképp megszabadítja az embereket a „drótok rabságából”. Hiszen a madárhullámok segítségével kikalkulálható lett a lélek másik fele, a neked rendelt, az egyetlen – tudományos alapossággal és száz százalékos hatékonysággal. Aki teheti, elzarándokol a távoli sziget inLOVE élményparkjába, hogy végre rátaláljon az igaz szerelem. Öregen így is ide vezet majd az útja – amikor eljön az idő a LoveDeath várja, a kilövés, és a dicső hullás, hogy gyönyörűen, hullócsillagként égjen el a légkörben az, amire barbárabb időkben szörnyű sors várt – ezt nem részletezném, a „rothadó anyu” kampány amúgy is megtette.
 
A nem túl távoli jövőben gigantikus vagyon és befolyás áramlik LoveStar birodalmába, hiszen övé az iSTAR, a drótnélküliekre alapozott gigantikus kereskedelmi és marketinggépezet, a hangulatfelelősökkel, a gyártókkal. S a piramis alján az ügynökökkel, akik jutalékért csavargatják a társalgást a megfelelő (kereskedelmi) irányba. A rikkancsokkal, akik bérbe adják a beszédközpontjukat. S a reklámkelepcékkel, akik a primitív biológiai és érzelmi reflexeiket is. A birodalom a világ minden szegletébe szétszórja a felvevőpillangóit, így sose tudhatod, mikor leszel élő adásban – de annyi mindent nézhetsz ezáltal… s ha úgy érzed, rosszul döntöttél, hívhatod a MEGBÁNÁS-t, akik majd azzal nyugtatnak: minden más választás katasztrófába vitt volna. LoveStar az ötletek embere, nála senki nem tudja jobban: „Semmi nem állhatja útját egy ötletnek, semmi nem akadályozhatja meg, hogy egy lehetőséget maximálisan kiaknázzanak”
 
Amit aztán a történet a végletekig fokoz, az pont az ötletek kihasználása. Tényleg mindig lesz valaki, aki a frissen megszülető legtisztább virággyermeki ötletből kiindulva is megtalálja annak katonai alkalmazását. Mindig lesz valaki, aki a számítógépek önfelszabadító hálózatából a hirdetések, a direkt marketing, a propaganda beteg és betegítő pókhálóját szövi. Mindig lesz valaki, aki a szabadsággesztusokból kovácsol rabláncot. Aki e láncot „különleges ajánlatunk”-nak nevezi, kampányt sző, brand-et, divatot, trendet teremt belőle és köré, s amelyet aztán az emberek a terror minden látható kényszere nélkül, önként magukra húznak. S amely elől egy idő után elmenekülni se lehet, legfeljebb úgy, ha a szabadulni vágyó a Csúnya Rossz Farkas elé veti magát (s garantáltan meg fog lepődni…).
 
Mint látszik, a könyv erős, saját fogalmi világot teremt. Amely remekül játszik a jelen nem egy aggodalomra okot adó tendenciájával. Csak folyvást elejti a mesélés fonalát. A szerelmesek, Sigridur és Indridi szétkalkulálása utáni hányattatásai közben finom érzékkel bontja ki a „vezetéknélküli modern” emberi társadalom bizonyos játéktereit. De közben alapvető elemeket félmondatokkal ken oda a kibontott részletek mellé. Mondhatni túlságosan szertelen az író ecsetkezelése. És meglehetősen önkényesen választ, mi legyen részletgazdag, mi maradjon vázlatos. Zseniálisan eltalált momentumok után nem egyszer következik zavaróan esetlen, avagy alig odaillő, stílusidegen, betét-novella jellegű epizód. Amíg az ötletek szintjén a könyv a „helyén van”, a megírtság szintjén azt se tudja, hol keresse azt a helyet.
 
Így ez a könyv csak sistergő ötletek parádéja. Nincs a maga jól érzékelhető szövevényi mélységeiig kifejtve. Kicsit hosszabban elidőzhetett volna a saját világának rideg viszonyai közt a szerző, Andri Snaer Magnason. Kicsit többet dekázhatta volna a mélységesen valószínűvé álmodott (a „vezetéknélküli hétköznap”), a parabolikusra, csaknem Übü-szinten szatírába hajló, s ezáltal valószínű helyett inkább szimbolikus (a LoveStar személyével kapcsolatos) és a kifejezetten népmesei, bájosan valószínűtlen elemeket. Mert a vízió így nem áll össze. Számtalan odakent momentuma nem ad részlet-gazdag összképet. Képeket ad, egymás mellé fércelt szövegpachwork-öt. Amelyből jövővízió nem, de egy szatirikus fabula azért csak kibomlik a végére. Még így is figyelemre méltó. Valóban sziporkázó, eredeti, groteszk és abszurd. De bennem úgy marad meg, mint az utóbbi idők egyik legparádésabb kihagyott lehetősége.